Havas táj optimizmussal

 

Úgy tűnik, a boldog északról visszatérve magammal hurcoltam ide a telet, amit, bár nem könnyít a mindennapi életen, egy kicsit azért mégis megszerettem (vö. Stockholm-szindróma). Szép ez a mesetáj, a sok fehér háztető, szeretem, hogy tiszta a levegő, és még a hideg sincs ellenemre, bár a fűtés miatt rettenetesen száraz itthon a levegő, így BH kutatómunkájának köszönhetően kénytelen voltam rendelni egy párásító készüléket. 

Elindult hát ez az új év is, olykor még összezavarodok a dátumoknál, de kedvemre való a 2026 mint szám látványa. Ami történik úgy amúgy, az már kevésbé tetszik, hiába fejlődött egy picit talán a türelmem Stockholmban, ahol mosolygós, nyugodt emberek járkáltak az utcákon. A nagyvilág, meg a kisvilág nem lett se kedvesebb, se bölcsebb hely, így csak nekünk van esélyünk bölcsülni, ha lehet. Márpedig lehet, csak nagyon kell akarni. Legalábbis ez jutott eszembe a sok ideges ember után, amikor hazaérve Rose egy szép mesekönyvillusztrációnak is beillő fotóját nézegettem. Nem volna jobb vajon kicsit inkább örülni a szépnek, és nem állandóan holmi riasztásoktól rettegni? Nekem jobb érzés. Amivel nem azt mondom, hogy ne legyen az ember óvatos, de mégiscsak inkább a józan észnek kellene minket irányítani, vagy tévedek? (Amúgy de tényleg, hova veszett ki az emberekből a ráció??)

A hosszú munkahét (extra szombati munkanap) kissé kellemetlenné teszi a januárt, pláne, hogy a jövő péntek is éjszakai műszakkal telik (bál), majd egyhét múlva ismét dolgozunk szombaton. Nagyon kitalálta ezt valaki, hogy a középiskolákban a december és a január is különösen fárasztó legyen. Jó, nyilván az is van, hogy öregszem, inkább sétálgatnék a havas erdőben vagy egy napsütötte tengerparton, de akkor is. 

Más. Úgy döntöttem, ebben az évben nagyon odafigyelek a mentális egészségem védelmére. Ezért volt az utazás is, a munkával töltött időm limitálása, és ezért is igyekszem minél többet olvasni. Karácsonykor Szeifert Natália új könyvét olvastam, amit nagyon ajánlok mindenkinek, aki legalább harminc éves, mert nagyon sokat elmond az öregedésről és úgy általában az emberről. Olvassátok el a Hóember a Naprendszerbent, ha a kezetekbe kerül. Most pedig Karin Smirnoff svéd szerző Elmentem az öcsémhez című regényét olvasom, ami nagyon megrázó, mégis fogva tartja a figyelmem. Ez egy trilógia első kötete, amit karácsonyra kaptam, de majd megszerzem a másik kettőt is, mert nyilván azokat is érdemes lesz elolvasni. 

Ami még jó hír, Laci bácsi tényleg nyugdíjba ment, ami egyszerűen minden nap csodálatos. Biztos szomorú, hogy ezt írom, de olyan mérgezőnek éreztem a légkört az utóbbi időben a munkahelyemen, hogy most minden reggel megkönnyebbülök. Azt a következtetést vontam le ebből az elmúlt pár évből, hogy nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne hülyüljön meg az ember. És arra is, hogy legyenek barátai, akik őszintén megmondják neki, ha mégis megtörténne a dolog. 

Más nincs, élni egészen fantasztikusan jó dolog. Még akkor is az, amikor nem. Remélem, lesz még egy kis hóesés.