Bánatmásnap

Ritkán sikerülnek rosszul szombatok, de ha igen, akkor tényleg katasztrófálisan. Mondjuk valahogy úgy, mint a tegnapi. Bár a reggel jól indult, és az este is szép volt, a kettő közt teljes volt az érzelmi káosz. Nehéz megítélni, hogy a hormonok vagy a frontok tehettek minderről, esetleg a hormonok és a frontok. Most mindenesetre úgy érzem magam, mint akit tegnap zsákba tuszkolt két markos legény, és addig ütötték egy bottal, míg a végére moccanni sem bírt. Bánatmásnap. Pedig sírtam eleget, kiment a sok víz a fejemből, szóval mostanra már lehetnék kisimult is például, nem csak halálosan fáradt.  

Más. A tegnapi szép hóesés puha fehérségének reggelre nyoma veszett, kár, talán jó lett volna délután egy rövid séta a friss levegőn, hiszen holnaptól megint alig jutok ilyesmihez. A telefonos lépésszámláló előnye egyébként, hogy az ember látja, milyen keveset lépkedne a mindennapokban, ha erre külön nem figyelne oda. Mióta használom, arra nevel, bármennyire is kényelmes a közeli buszmegálló, ha nem kell rohannom valahova időre, érdemes elsétálni a messzebb lévőig. Azért van ezeknek az appoknak haszna is néha.

Ami a közt illeti, megint úgy látom, sehova sem tartunk. Mi lehet olyan bonyolult egy általános sztrájkban? Mármint a törvények ismeretében és kellő elszántság és düh esetén? Szarakodás van szerintem, meg mocskos kis ügyletek. Ne legyen igazam, de amíg ki nem tör az ország közepén egy vulkán, nem lesz semmi érdemi változás a jogtiprásban. Vidámabb napjaimon egyébként azon röhögök, a végén tényleg csak pár millió nyugdíjas marad itt, a fiatalok szépen lelépnek mind. Nem csak a tisztességes megélhetés reményében, hanem az elmebajt elkerülendő. A végén meg majd az ismét munkára kényszerített nyugdíjasok döntik meg ezt a nyomorult rezsimet.

Ma még van egy nap arra, hogy örüljünk a szabadságnak. A szó foglalkoztatási értelmében mármint.