Felhajtóerő

Rég volt ilyen, de mostanában ráalszom a könyvekre. Sajnos nem regényekre, hanem leginkább nyelvkönyvekre, de hát mit lehet tenni, az ötven nem az új harminc. Az új csoportom miatt most ismerkedem a tankönyveikkel, még sosem tanítottam ezekből, de ez nem baj, csak az iskolában erre nincs idő (ld. a tanárok nem csinálnak semmit), este meg ugyebár elálmosodom. Story of my life. Könyvekkel fekszem, könyvekkel kelek. Na de jön a hétvége, és a próbaérettségi dolgozatokon, meg egy fordításon kívül alig van dolgom.

Gyakran gondolkodom rajta, mi hajtja az ember egyik napról a másikra, egyik feladattól a másikig, de mindig csak arra jutok, az öröm vagy az örömbe vetett remény. Múltkor láttam egy képet, amit a Khan Academy osztott meg: if you get tired, learn to rest, not to quit, mondta a felirat. Mindig meglep, mennyi erőt lehet meríteni a pihenésből, és mennyivel hatékonyabb ha a dühöngés helyett pihen az ember. A borzalmas hétfői nap után lett valami jó hangulat, valami flow a munkahelyemen.

Talán az élet, meg a munka, meg a minden leginkább az úszásra hasonlít: ha megtanul az ember együtt mozogni a világgal, sokkal könnyebben jut előre, mintha kapálózik. (Úgy mellesleg elég könnyen meg is lehet fulladni.)

Ma csendesnek képzelem el az életóceánt, kicsit elfáradtam az úszásban, úgyhogy ma inkább csak hanyatt fekszem a vízfelszínen, felettem kisüt a nap, átmelegíti a testem a fürdőruhám alatt, én pedig nem mozdulok, csak lebegek a fényben. Ezeket  helyes fiúkat választottam hozzá, mert tetszik, ahogy mosolyognak.