Hit

Nem tartom magam se hurráoptimistának, se mélydepressziósnak, de az elmúlt napok magyar valósága miatt elég komoly reménytelenség vett rajtam erőt. Nem tetszik a világ, ami körülvesz ebben a pillanatban, mert alig-alig van benne irgalom, közben meg persze tudom, rengeteg jó dolog történik, és rengeteg olyan ember van, akinek a mindennapjait nem az esztelen önzés és törtetés határozza meg.

Miközben a külvilág mindinkább a Trónok Harca falon túli világára kezd emlékeztetni, a barátaim és a mostani munkahelyemen dolgozók körében sok szeretetet és sok irgalmat tapasztalok meg.  A két világ közti ellentét viszont, minden erőfeszítésem ellenére is, nyugtalanságot és bizonytalanságot szül bennem.

Az utóbbi napokban, és ezt elég különösnek találom, lefekvés után automatikusan imádkozni kezdtem, pedig egyáltalán nem mondanám magam vallásos embernek, inkább csak hívőnek. Olyan valakinek, aki a szeretetben és az irgalomban hisz.

Sokan úgy gondolják, a világtól való elvonulás a jó megoldás. Nyilván az is, de nekem, akinek csak ideig-óráig megoldás ez az elvonulás, a hit erősebb támasz, segít, ha már nagyon elfáradtam a világban. Aztán majd úgyis vége lesz az egésznek.