Legalább

Van a januárnál szívemnek kedvesebb hónap is, de ettől függetlenül nagyon igyekszem, hogy ne ragadjon magával a januári szürkeség, ne ragadjak bele a hosszú, hideg és sötét napokba. Van, amikor ez nem igazán sikerül, de nem lehet mit tenni, néha a világ és az én nincs összhangban.

Már vasárnap este, amikor porszívózás közben levertem egy polcot, és  mintegy negyven percet töltöttem a ripityomra törött krakkói hógömb millió üvegszilánkjának és flitterének, valamint a polcon két elszakadt nyaklánc (apró gyöngy) darabkáinak szedegetésével, gyanakodnom kellett volna, hogy az első munkahelyi hétfő nem a legkedvesebb napként vonul majd be a januári napok sorába. Előjel. Biztos erről is van valami a Bibliában, ha nem is szó szerint úgy, hogy óvakodjál azoktól a napoktól, melyek előestéjén az Úr próbára teszi a türelmed, de valami hasonló.

Néha semmi sem stimmel. Az ilyen napokban az a legjobb, hogy egyszer csak véget érnek, és lesz helyettük egy másik, egy talán kicsit kevésbé béna, amikor jobb órákat tart az ember, és amikor nem érzi úgy, hogy mindenki az ő idegszálainak a végét tépkedi egy tompa szemöldökcsipesszel.  Ilyenekben lehet reménykedni, mert így lesz, jön egy másik nap. De hogy egy pozitív dolgot is említsek, tegnap volt iskolai véradás, és adtam vért. Kicsit meglepett, hogy én voltam az egyetlen tanár, aki erre vállalkozott, de aztán az is lehet, hogy a többiek máskor voltak. A véradásban az a legjobb, hogy nagyon helyesek és megnyugtatóak a véradós nők, meg az idős doktornő is, aki megvizsgált, valamint megtudja az ember, hogy okés-e a vasszintje, pontosabban a hemoglobinja. Ezen a téren legalább kiválóan teljesítettem tegnap. Egy strigula. Lehet, hogy csak a jó oldalra kellene húzni a strigulákat minden nap. Legalább egyet.