Ösvények

Hogy az idő szubjektív valami, azt tudjuk egy ideje, de hogy nem csak a hossza, a szépsége és a maga után hagyott nyom is mind másféle, abban van valami öröm. 

A hétvége elszelelt, van benne egy szép, hosszú, péntek esti belélegzés, aztán a többi hörghurut, görcsös köhögés, mellkason pihenő elefántcsorda, és persze munka is. A tanár, főleg a csóró tanár, nem csak a sztenderd túlterheltséggel küzd, hanem az önként vállalttal is. A nyomorúságok egyik legszomorúbbika a vasárnap reggel kilenc órás tanítvány. Hova lehet még innen?

Valahogy nem vagyok pihent, nyilván ennek a hörghurut is oka, de nem töltődtem fel úgy hétvégén, ahogy szerettem volna. Túl sok nyomasztó dolog van körülöttem és bennem, túl sokat dolgozom, és túl kevés idő marad a felszabadult tevékenységekre, a sétának, démonaim őrének, pedig az időjárás nem kedvez.

Azt hiszem, az is megüli a lelkem, hogy anyám többször is jelét adta, visszafelé indult el az időben: a jelenből a múltba tart. Gyerekkori történeteket mesél, gyakran sír, és enni is úgy eszik, mint egy kisgyerek. Olykor még a hanghordozása is egy kisgyereké. Vajon ez az út milyen hosszú egy ember életében? És vajon látjuk-e magunkat ezen az úton, amikor arra indulunk?

Más nincs. Nem mondanám fényes ösvénynek a most induló hetet. Aztán ki tudja. Még az is lehet, hogy holnap elutazom egy kagylókkal borított tengerpartra.