Széljegyzet

Azon gondolkodtam (már megint ez a gondolkodás), hogy mit visz magával az ember, amikor majd elérkezik az idő végeztéhez. A nagy dolgokat vagy épp ellenkezőleg, apróságokat: a szívét betöltő szeretetet/keserűséget vagy egy lap szélére álmosan odafirkantott szót?

Valószínűleg egyszerre mindent és semmit. Pucér testtel és lélekkel kell átlépni a folyón, de úgy, hogy minden addigi reggel és minden addigi este velünk lesz abban az elrugaszkodásban. Velünk lesz a nevetés, ami meggyűrte a bőrünket, a bánat, ami kiszárította a szemünket, a fájdalom, ami kitartó munkával lisztté őrölte a csontjainkat, és az öröm, a soha le nem győzhető, az emlékekből soha ki nem törölhető öröm, a kapillárisok kedves edzője. És velünk lesz néhány egyszerű szó is, bonyolult mondatokat talán már nem cipel magával az ember az utolsó pillanatokra.

Persze ezek az egyszerű szavak Pilinszky szavaihoz hasonlók, nem olyasmik, amiket az ember a zöldségesnél használ. Például azt, hogy paprika, nem visszük magunkkal. Illetve azért ez sem teljesen biztos. Miért volna elképzelhetetlen, hogy egy haldokló utolsó szava a paprika legyen? Egy szép, fényes, mélyzöld paprika. Nem tudunk erről semmit. Még az is lehet, hogy a lélek igazából egy bolgárkertészet. Vagy egy aprócska virágoskert Isten lapockáján, melyet halálunk után a hagyományok szerint az Úr lenne köteles gondozni, csak hát a rengeteg hátrahagyott lélekkert miatt egy ideje ő is kertészt alkalmaz. Isten Kertésze. Innentől tehát Szentnégyesség.

Na jó, ez persze csak játék, a négy nem prím szám, nincs is az a keresztény, aki örömét lelné a páros számokban. (Közben eszembe jutott, hogy van páros szám is, a tizenkét apostol, na de az amolyan szeret-nem szeret játék volt, kellettek hozzá a szirmok.)