A legkisebb

Néha azt gondolom, nem tudja, mit akar a világ: legyen-e tavasz vagy megint tél egy kicsit, legyenek-e boldogok a kis szöcske emberek vagy inkább, átlátva a nagy összefüggéseket, sírjanak sötét sarkokban naphosszat. Persze egyébként a világ nem akar semmit, szegény csak úgy van, nyilván inkább volna kedve heverészni önnön paradicsomában, mint ezekkel az ostoba kis figurákkal foglalkozni. 

Azt hiszem, volt valami mitológia, ami a világra úgy nézett, mint ami egy folyóban úszó víziló hátán létezik, vagy valami ilyesmi. Kicsit drukkolok, hogy a víziló unja már meg, és merüljön le egy kicsit a folyó békés-hűvös vizébe egy-két évszázadra, hadd nyugodjon meg mindenki, lebegjünk ide-oda, csilló micsodák, elhibbant teremtményei az Úrnak.

Mindeközben minden levágott feladat helyébe kettő vagy három nő. A dolgozatok éjszakánként osztódnak, a tanítványoknak ikerpárjai teremtődnek, burjánzik a papírhalom, benőtt már mindent, még a bokámra is kerültek indák, minél jobban igyekszem, annál erősebben szorítja a mellkasom. Van erre a Harry Potterben egy jó módszer, azt hiszem, nem szabad megmozdulni. Ki kellene próbálni. 

Más nincs, a híd és a péntek is túl messze van ebben a pillanatban, de majd keresek egy mesét, amiben a középső gyerek is boldogan él, amíg.