Állomások

A hideggel együtt, milyen különös ellentéte a világ önmagának, megjött a tavasz is. Van ilyen, érezni, amikor már csak az utolsókat kínlódja magából ki a tél, rúg egyet még, fáj is nagyon, mégis érzi az ember, hogy mögötte ott a langyos tavasz. 

Én persze a hatvani állomáson inkább csak a gyomorszájon rúgást éreztem, ahogy álltam a jeges szélben a peronon, és vártam a vonatot, ami nem jött. Végül kiderült, hogy negyven percet késik, az emberek meg, mint a túl jól nevelt barmok, visszakullogtak az állomásépületbe, és ott dideregtek tovább tanácstalanul. Nagyon ronda, és nyomasztó az az épület, két emlékmű szégyenkezik benne, egy márványtábla a sötét folyosón a 44-es bombázás áldozatainak emlékére, meg egy másik, ami ugyancsak erre emlékszik, egy mozdítható öntöttvas valamicsoda, a tetején plexi emléktáblával. Vajon a márvány nem volt méltó, vagy valamelyik havernak akadt otthon egy plexi táblája pár millióért? És bár a márványtábla sem egy esztétikai élmény, ez az utóbbi valahogy egészen szégyenletesen igénytelen alkotás. Az épület, a hideg és huzatos váró és a mellékhelyiségek pontosabb mementói 44-nek. Mintha azóta nem változott volna semmi.

Érdekesek egyébként ezek a vonatpótló buszok miatt véletlenül reflektorfénybe került kis állomások, melyek mellett a vonatok egyébként leginkább csak elsuhannak: rajtuk érződik igazán a nagyvárosokból nem nagyon látható vidéki Magyarország rettenetes elmaradottsága.

A péntek esti hideg kitartott Miskolcon is, és aztán Pesten is tegnap, bár mindenhol mintha csak átutazó lettem volna, egy Kósza, egy ismeretlen és véletlen utazó. Még úgy is, hogy Miskolcon otthon érzem magam, beszélgetnek velem a buszmegállóban, mosolyognak rám a dermesztő hideg utcán, odatartozónak éreznek idegenségemben is. A fővárost tegnap a szokásosnál idegenebbnek és idegesebbnek éreztemt, a szélben pedig megfájdult a fogam, amiből harminc éve egy fogorvos akkurátusan kihuzigált minden idegszálat. Az egyedüllét fantomfájdalma.

Késő éjjel értem vissza délre, a sok utazástól nyűgösen, az előttem álló feladatoktól előre elnehezedett tagokkal, mégis valahogy még ettől a pár órás hétvégi vakációtól is könnyebb vállal és egyenesebb gerinccel. Két hete egy kolléganőm interjút csinált velem a szakdolgozatához a tanári kiégésről. Ott azt mondtam neki, az sokat segít, ha az ember mást is csinál, másokkal is beszélget, nem betonozódik bele a kilátástalan közoktatási mindennapokba. A véleményem most is ugyanez, de azért elgondolkodtam azon, amit a tegnapi rádiós riportom alanya mondott: talán nekem mégis más élet volna való, talán utaznom és fényképeznem kellene valójában. Lehet, hogy nem valódi létformám az egy helyben toporgás. Megfontolom.