Kiskavics

Nagyon régóta vonzódom a kavicsokhoz. Az első emlékem nagyjából tíz éves koromból származik, amikor egy családi nyaralás alkalmával napokat töltöttem kavicsok nézegetésével és a megfelelő alakú vagy színű darabok begyűjtésével Orfűn. (Nem tengerpart, nyilván nem is valami extra szépségű kavicsokról volt szó, hanem arról a végtelen nyugalomról, amit a kő-napsütés-víz hármasa nyújtott. Sokáig őriztem ezt a nyugalmat, és a hozzá tartozó több kiló kavicsot is.)

A vonzalom azóta is töretlen, ha tengerparton, tóparton járok, gyűjtök egy-egy kis követ, és bár az utóbbi évtizedben nem volt szerencsém ilyesmihez, a barátaim gyakran megajándékoznak, TSB az Adriáról, Zaphod Új-Zélandról hozott nekem néhányat, a polcon őrzöm őket, mintha ott jártam volna velük én magam is.

Nem tudom, honnan a lélekrokonság köztem és a kavicsok közt, talán szeretek átmelegedni egy tenyérben, talán vászonzsebek biztonságába vágyom én is,  jönni-menni a világban véletlenül, aztán egy reggel kiesni a zsebből, egy ismeretlen ágy alá gurulni, este visszajutni a partra, reggel heverni a napfényben, egy véletlen hullámmal aztán kisodródni a sekély, türkizkék üvegöbölbe, nézni a fényszilánkokban felettem elúszó halakat, aztán újra megpihenni egy csodálkozó kisgyerek puha tenyerében – így beköltözni az örökkévalóságba.

Ilyen kiskavics vagyok, majd meglátod, átmelegítem a kezed, ha magaddal viszel.