Magánmitológia

Fáradtságunk tele. Nyúlós, végeérhetetlen napok, amire a mindennapok káosza üt billogot, marhák vagyunk mind aposztrofálhatnánk így is, de ez talán nem volna igazságos.

Nézem ezeket az elveszett gyerekeket, akik most nőnek bele a valóságba, és nem hiszik el, hogy ez az élet, ez a kilátástalan, értelmetlen valami, amit a szüleik szemében látnak megcsillanni. Persze jól teszik, hogy nem hiszik, mert az élet ennél sokkal több és szebb, csak ebben a pillanatban ez nem nagyon látszik. Az elveszett paradicsomban élünk, de nem abban az értelemben, hogy majd egyszer megtaláljuk, hohó, itt van ez, a kanyar után, hogy elbújt. Nem. Itt van az körülöttünk, csak előbb ki kell takarítani.

Tegnap társalgási gyakorlatot tartottam néhány csoportban, fontos a szóbeliséget is fejleszteni, és jól is esik beszélgetni. Az egyik csoporttal társasoztunk, beszélgetős társas, ezek a tanárok ugye, a másik két csoportban sima témabeszélgetések voltak. Jó, hogy mindig velem is akad, aki beszélgetni akar, vagy épp páratlanul vannak, szükség is van rám. Aztán persze rácsodálkozom, mennyire hiányzik a gyerekeknek az emberi szó, az igazi érdeklődés. Egy lány a jövőjével kapcsolatos bizonytalanságát osztotta meg velem, egy másik lány felnőtteket is meghazudtoló életproblémájára csodálkoztam rá (árvaellátásból és családi pótlékból él, az apja meghalt, az anyja kisvártatva elhagyta), egy fiúval meg jól kitárgyaltuk, milyen nagyszerű film a Leon, a profi.

A hét tanulsága még, hogy az idő sok dolgot elrendez anélkül is, hogy közbeavatkoznánk. Az ajtócsapkodós kolleginától kaptam egy durva csokismuffint és egy bocsánatkérő levelet. Az iskolai káosz még tartja magát, de majd ott is elcsitulnak a dolgok, visszatér valamiféle rend.  Átmenetileg nyilván. Pénteken jön a két tanítási gyakorlatos hallgató, ami mindenképpen érdekes tapasztalat lesz.

Más nincs. Aki megszületik, kicsit mind Sziszifusz, de meg kell próbálni elengedni a sziklát, és minél hamarabb hajóra szállni.