Mindjárt

Van a fáradtságnak egy olyan lépcsőfoka, amikor az ember, bár még becsülettel teszi a dolgát, egy kicsit már áttetszővé válik. A törékeny, átüvegesedett test ugyan még nehéz, nem kész az ugrásra, nem várakozó angyal a lépcsőn, csak egy maga elé bámuló, fájós lábú ember. 

Ha tehetném, akkor most egész biztosan aludnék és huszonnégy mézédes, álomtalan, de frissítő óra után újra minden sejtem ujjongana az életnek, nem csak az a néhány szakadár örömcsoport, mint most.  

Más. A hallgatók hallgatnak. Néha lopva rájuk nézek óra közben, ők is elég fáradtnak tűnnek. Remélem még nem a szakma, csak a tavasz és a fáradtság az oka. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy megy majd a tanítás nekik, jó volna beszélgetni is velük többet, de fogalmam sincs, mégis mikor, amikor hét-nyolc órám is van egy-egy nap. Majd ezt valahogy meg kell oldanom. Amúgy nyilván nem véletlenül van a szakvezető tanároknak heti tizenkét tanórájuk, szemben az én huszonnégy órámmal. Abba az időbe több mentorálás fér bele. 

Más. Krusovszky könyvének az a része, ahol tartok (1986), olyan otthonos, olyan ismerős, mintha egy elveszett, kedvenc pulóverre találtam volna rá a fiók mélyén. Nagyon szeretem. Ezt a világot ismerem, ez így volt, a polmer kazetta, az mk 27-es magnó a narancssárga gombjaival, a gyermekbénulástól érintett emberek (apám is, csak ő nem volt légzésbénult), a vastüdő, a másikról gondoskodó, egyszerű élet. Nyilván nosztalgia, de az értékes fajtából. Magával ragadó az írásmód (a hibák ellenére is) és a történet is. Megpihenek olvasás közben.

Más nincs, még nem ért ide a hidegfront, csak a lábam fáj, holnap pedig átutazom az országot egy kis fényért.