Mostanában
Mostanában az élet foglalkoztat. Miniapokalipszis odakint, takonykór idebent, engem igazából az élet maga lelkesít. Hogy az milyen szép, milyen meleg és milyen barátságos. És hogy mennyire érdemes.
Olvasom az elmebetegség mindennapi megnyilatkozásait, az akarnok hatalomvány gonosz ötleteit, és bár legszívesebben vállat rándítanék, hogy elmúlik majd, azért észbekapok, hogy nem, nem lehet vállat rándítani, szólni kell. Nem hisztérikusan sikoltani, csak mondani, hogy elég. Akkor is kell mondani, ha ez nem nagyon hallatszik, ha nem sok haszna van egyelőre, és ha nem is lesz soha. Csakazért is. Nem dafke, hanem a gerinc miatt.
A tragédia árnyékában megfogalmazódó pozitív gondolatoknak mintegy szamárfület mutatva (az élet örök egyensúlya) egy helyes kis tájfun dühöng a falakon kívül. Amikor végtelenül ostoba és szűklátókörű politikusok a világgal, a következő generációknak hátrahagyott világgal, mit sem törődve javakat halmoznak fel, akkor szívesen kizavarnám őket hajnalban egy szál alsógatyában az utcára. Csak hogy érezzék, mi az élet.
Más nincs. Elkezdtem olvasni Krusovszky Dénes sok vitát kavaró regényét. Egyelőre csak annyit sikerült megállapítanom, hogy sok jelzőt használ, viszont jól olvasható.
Mindeközben szeretnék elutazni viszonylag messze, lehetőség szerint tenger közelébe.
"Akkor is kell mondani,.. ha nem sok haszna van...és ha nem is lesz soha."
VálaszTörlésFélek, így van, s így lesz. :(
Ahogy hajnalban a beszédhallgatók üdvözült arcát néztem a híradóban, na ők még mindig nem látják, mi van az életben?!
De szürke-téli hétfő reggel tényleg nincs más vigasz, mint a tengerre gondolni legalább :)
/A zene itt nálad szinte mindig pazar választás - a mait azért én Lennonnal imádom./
Lenonnal is nagyon jó. :) Egyébként tegnap egy összejövetelen franciaországi képeket néztem. Akkor és ott arra gondoltam, máshol kellene élni tényleg, olyan helyen, ahol nem értem, mit mondanak az emberek. Csak nézném a hegyeket, meg a tengert, és nem foglalkoznék semmivel. Aztán, félek, nem így lesz.
Törlés