Alvás után

A szerda mélyrepülése után a csütörtök mindig kellemesen napfényes és reményteli, különösen egy szép hétvége előtt. Pedig a remény csütörtök reggel valójában még nem indokolható, ma még sok órám lesz, és fantasztikus sikerekről sem tudok beszámolni, a diákjam hol tanulnak, hol nem, a fakultációs órák pedig inkább hasonlítanak egy állatkerti gondozóhoz. Nincs ez jól megoldva ebben a suliban, ezeknek az óráknak a célja nem tisztázott: vannak olyan diákok, akik nyelvvizsgára készülnének, egy másik csoport pedig azt gondolta, ez valami nyelvi felzárkóztató. Azért azt remélem, jövőre ezt lehet majd másképpen is csinálni.

A hallgatókkal való foglalatoskodás sem kifejezetten egyszerű, sőt. Nem mondom, hogy nem felkészültek, mert ez nem igaz, de elég sok megbeszélést, bátorítást, tanácsot ésatöbbi igényelnek, és ez heti 24 óra mellett rettenetesen fárasztó. Mondjuk azt se nagyon értem, hogy míg a szakvezetőknek kábé heti 12 órájuk van, hogy legyen idejük a hallgatókkal foglalkozni, addig az ilyen hosszú tanítási gyakorlatot mentoráló tanároknak semmiféle órakedvezmény, könnyítés nincs. A tanárhiány egyik tünete ez is nyilván.

Mindegy, ennek is van tanulsága, legközelebb majd nem vállalok hallgatókat. Nem kell mindent elvállalni. Life long learning.

Szóval csütörtök, egy karnyújtásnyira vagyunk a csodálatos péntektől és a boldog szombattól. Tegnap volt egyébként a boldogság világnapja és a zsidó Purim is, ami egy szép ünnep, abban is sok a boldogság. Ennek örömére előkerestem életem legelső rédióműsorát, és belehallgattam. Furcsa műsor, de talán nem vállalhatatlan, aminek örülök. A boldogság a lét maga. Főleg alvás után.
Kiegészítésül jutott eszembe, hogy tegnap voltunk Simon Márton esten, és bár öregszem, és morgok minden miatt, az irodalom nagyon is jó, el tudja velem hitetni, hogy az emberi elme mégiscsak csodálatos.