Elvonulás

Azt hiszem, mindig is vonzott a világtól való elvonulást, mint életmegoldási terv, sőt, valódi lehetőségként tartottam számon a magam számára. Persze régen mást gondoltam elvonuláson, mint most: mondjuk egy szerzetesrendet, vagy egy waldeni megoldásként örök magányt a természet mélyén ésatöbbi.

Ma már, mint sok egyebet, ezt is másképp gondolom, nem fogadalmi csendet és magányt szeretnék, csak szerető társakat, értelmes beszélgetéseket, lassan, az örög boldogság medrében csörgedező napokat, gyengéd napfényt, csendes esőt. Lejjebb szeretném tekerni a nyugtalanságot az engem körülvevő, egyre gyorsabban és idegesebben pulzáló, neurotikus világban. 

Elmenni persze nem nagyon lehet földrajzilag, hova is lehetne, még a világ legtávolabbi szigeteire is beszivárgott már a posztmodern idegesség. Tudom, közhely, de akkor is magunk köré kell megteremteni azt a világot, amiben élni akarunk. De nem egy megszállott ember elvakultságával, nem pszichés delíriumként, hanem valódi világként, határozott, értelmes tervek mentén. Olyan tervek kellenek melyekben az öröm kerül első helyre, nem a hedonizmus, hanem a felelősségteli, a szeretetből fakadó élet. A hedonizmus, az önzés, a nemtörődömség mindig elvesz, az öröm mindig ad.  

Hamvazószerdával kezdetét vette a böjt, de a külsőségek helyett most talán érdemes volna olyasmit feladni, ami nem csak a testnek, hanem a léleknek is megkönnyebbülés. A nyugalmas és békés szombat után ma reggel arra jutottam, az volna a legjobb, ha ebben a böjtben az életemnek a külvilág felé figyelő, zajos részét adnám fel. Nem úgy, hogy nem végzem el a feladataimat, hogy kevesebbet dolgozom, hanem úgy, hogy áttolom a hangsúlyt a csendre, a körülöttem élőkre, lehalkítom magamban a kétségbeesést, és fehangosítom az örömet. 

Nem lehet nem törődni a világgal, de törődni sem lehet vele úgy, hogy befelé nem teszünk semmit. Most egy ideig befelé törődöm, hogy a világnak legyen mit eltanulni tőlem.