Feladat

Amilyen örömteliek tudnak lenni az egymást követő napok, olyan szomorúak is. Az idő, bár valójában lényegtelen tényező az életben, mégiscsak telik, így a pillanat kétarcú: a jelen öröme és az elmúlás egyszerre létezik benne. Az élet merő kvantummechanika.

Tegnap egyszerre volt gyönyörű együttlét, aztán kicsit szomorú délután is. BH-val minden együttébredés napfény, virágos rét. D viszont tegnap elköltözött, ami még akkor is kicsit szomorú, ha felnőtt már, és tulajdonképpen ideje is volt, hogy kirepüljön. Hiányzik, na.

Próbálom felidézni, mikor volt utoljára külön szobám, talán egyetemista koromban néhány évig, amikor a bátyám elköltözött otthonról, de hát az nagyon régen volt. Furcsa volt most az éjszakai csend, B nem motozott az emeletes ágyán, viszont boldogan vette birtokba a külön szobát. A válás óta laktunk egy szobában, mert a rám maradt adósság és a pazar tanári fizetés miatt csak egy picike albérletre futja, pedig aztán a főbérlőm a világ legkevésbé nyerészkedő főbérlője, akitől messze a piaci áron alul bérlek. De azért egy kamasznak az anyjával egy szobában lakni nem könnyű, ahogy nekem sem volt ez a helyzet ideális, de azért az együttlakásból is sokat tanul az ember.

Tegnap mindenestre sok dolog járt a fejemben, mi lesz, ha B is felnő, elköltözik, és magamra maradok egy néma lakásban, pedig még egy tévém sincs, amit bekapcsolhatnék, hogy az az illúzióm támadjon, beszél hozzám valaki. BH erre mindig azt mondja, sosem leszek magányos, és valószínűleg igaza is van, de attól még elég gyakran szorongok ezen. 

Más nincs, munka van rengeteg, de jövő héten végre már tanítanak a hallgatók is, talán fellélegezhetek egy-két percre. A recepteskönyv is fogy, de lassabban, mint szeretném, és rohamosan közeledik a projektes utazás, a rádióműsor határideje, a vizsgaidőszak, meg a konferencia, amire kellene még készülnöm. 

Úgy fest, se a munka, se a szeretet nem tágít mellőlem, és az is lehet, hogy ez a recept a magány ellen. Dolgozni kell, meg szeretni. Ama et labora! (Bocs, Benedek.)