Felelősség

Hogy mennyire legyen és mennyire lehet az ember irgalmas önmagával szemben, az egy jó kérdés. Míg ép ésszel az ember az irgalomra szavaz, a társadalom nem veszi jó néven az ilyesmit, és gyakran hipochondriának vagy lustaságnak tudja be, ha valaki törődik önmagával. 

Nem mondom, hogy a hipochondria nem létezik, de hogy a lustaság nehezen megfogható dolog, az biztos. Aki ma nem elég ambíciózus az minimum lusta, de legalábbis deviáns, esetleg anarchista. Különösen a tanári szakmában látom, persze biztos máshol is így van, hogy aki nem dolgozza ki a belét, esetenként szó szerint is, az gyanús. Nem tudom, mikor kezdődött ez a változás, amikor a pályám elején tartottam, a főnököm nem szerette, ha betegen tanítottunk, vagy ha a gyerekre más vigyázott otthon, amikor az beteg volt. Aztán a világ megváltozott, a táppénz kevesebb, a probléma több lett, ma már nem egyedi eset, hogy egy kolléga lázas betegen, borzalmasan kimerült állapotban tanít. Ez nem csak a fertőzésveszély, hanem az általános egészségi állapot miatt is rossz, hiszen a szervezet kimeríti a vésztartalékait. 

Furcsa egyébként ez a félig-meddig elvárt szakmai megszállottság, meg az is, milyen mindennapossá vált ez a felfogás. A tanárokra, mint sebezhetetlen, minden terhet elbíró csoportra néz a társadalom, a diák és a szülő is, pedig ha van veszélyeztetett csoport, akár mentális, akár fizikális értelemben, az a pedagógustársadalom. Persze erről a megfelelni vágyás tehet leginkább, a tanárság önállótlanná dresszírozott szakma lett: régen csak szakfelügyelő volt, meg a főnök, ma van minősítő bizottság, belső ellenőrzési csoport, meg önértékelési procedúra, meg a főnök, meg a fenntartó ésatöbbi. Döntésképtelen, önállótlan, gyermeki énkép súlykolódik a fejekbe az egzisztenciális függés mellé.

Én nem vagyok különösebben beteges, de foglalkozom a testem állapotával, és igyekszem rendben tartani a működését. Eljárok a szakorvosi felülvizsgálatokra, többé-kevésbé akkor, amikor kell, de nem azért, mert azt gondolom, az orvos mindenható, hanem mert hiszek a természettudományokban. Nem szedek marékszám gyógyszereket, még a gyötrő fejfájást is igyekszem tabletta nélkül kipihenni, de elmegyek szűrővizsgálatokra, és évente legalább kétszer elmegyek laborba. Emiatt egyébként gyakran még a barátaim is hülyének néznek, minek megyek oda, majd a végén tényleg bajom lesz. 

Nem hiszem, hogy orvosi ellenőrzéssel meg lehet előzni betegségeket, arra nyilván az életmód rendeltetett, de az ember saját maga ismeri a testét a legjobban, és én a megismerés fontos momentumának tartom az orvosi vizsgálatot. Például amikor van egy eltérő laborlelet, akkor el lehet azt hessegetni, hogy előfordul, kicsit össze is lehet kacsintani a pácienssel, hogy hát egészséges életmód (=ne igyál annyit), de mivel a saját testemről van szó, én szeretek a dolgok végére járni. 

Most például örülök, hogy megértettem, miért volt rossz a májműködésem, és megnyugtató módon azt is megtudtam, hogy a vírusfertőzés, amin átestem, nyomot hagyhat ugyan a májon, de nem jellemző, hogy ebből később probléma lesz. 

Egyébként pedig jó itthon pihenni, és jó lesz gyógyultan visszamenni dolgozni majd hétfőn, mert a diákok és a kollégák is megérdemlik, hogy ne egy roncs dolgozzon velük együtt. A testem igenis megérdemli az irgalmat és a törődést, mert az életemet szolgálja. Nem is tudom, mikor mondta Claire egy jóga órán, hogy a böjt az nem szenvedés, hanem segítség a testnek, kicsit megkönnyítjük az emésztés fáradságos feladatát. Ilyen ez a táppénz is, megkönnyítem a testemnek a gyógyulást. 

A felelősség nem csak a mások iránti, hanem a saját magunk iránti felelősséget is jelenti. Aki önmagához irgalmas, irgalmas tud lenni másokhoz is, és aki önmagának örül, az tud örülni másoknak. Valahogy így kell jól élni, azt hiszem.