Horizont

Pár éve (eufemizmus) még romantikusnak találtam a gondolatot, hogy viharvadász legyek. Ma már nem vonz a dolog, egyrészt mert a viharok házhoz jönnek, nem kell őket vadászni, másrészt meg mert elveszítettem a hitem abban, hogy az emberiség még hajlandó volna tenni valamit a világért, úgyhogy a világnak aztán édesmindegy, mi van a viharokkal.

Gyerekként, emlékszem, inkább a háborúktól féltem, sosem gondoltam, hogy baj lesz az időjárással, amikor meg már gondoltam, akkor mindenki legyintett rám, hogy ez nekem beakadt valahol. De egyébként is jellemző ez a legyintés, hogy mindegy, az ember úgyse, ja de, de már akkor azért mindegy, mert már késő. Mintha egy ökoszisztéma szempontjából volna bármi értelme annak, hogy késő.

Talán tegnap olvastam a neten, előkerült két helyen is a hírfolyamban egy Szabó Magda idézet, és arra gondoltam, néha nehéz a bölcsességet a nemtörődömségtől megkülönböztetni. A bölcs, gondolom én, ugyan a jelenben él, de nem maga elé a porba, hanem a horizontra néz. Szerintem ez egy jelentős különbség, mert a jelenben létnek is több fajtája lehet. Ami engem illet, törekszem a bölcsességre, és igyekszem se nem csak a horizontot bámulni, se nem csak magam elé vagy magam mögé pislogni, hanem úgy jelen lenni egy teljességben, hogy érzem, mi van a hátam mögött, hogy előre nézek, mégis itt és most van. Nem mondom, hogy megy ez nekem, de a törekvés jó.

Más nincs, egy újabb munkahét. Kellene nyernem a lottón. Tudom, akkor esetleg vegyek.