Hosszú

Tegnapelőtt június volt, két napja november eleje. Nem bánom amúgy, a munkahét lehet kicsit szomorkás, felhős, nem kell hétágra a nap, főleg hogy napsütésben a az eredetileg betonbunkernek tervezett (nem) munkahelyem is gyorsan szaunává változik. A kevesebb izzadság pedig jobb, legalábbis amikor tanít az ember. (Ugyanitt jegyezzük meg, hogy a privát hőhullámok gyakorisága mintha egy hangyányit csökkent volna, ami mindenképpen pozitív.)

A hétvége elég jól sikerült, majdnem kipihent vagyok, szóval ebből is látszik, hogy a háromnapos hétvége volna az ideális létállapot. Kivéve, ha nyerek a lottón, mert akkor a nulla napos munkahét lesz ideális. Csak sajnos nem nyerek.

A hosszú és megerőltető munkanapok már nem nekem valók, egyre nehezebben tudok arra a rengeteg dologra összpontosítani, amire kellene, ez adódhat az életkoromból, a túl sok munkából vagy a fene tudja, miből. Nem tudom, mikor jönnek rá, hogy lassan elhullanak a tanárok mind, és akkor majd nem lesz senki, aki tanítja az okos diákokat. De ez pont senkit sem érdekel.

A legoptimálisabb persze az volna, ha olyan munkám lenne, amit nem kell hazahozni, és ráadásul meg is fizetik. Azt nem tudom, van-e ilyen Magyarországon úgy, hogy az ember nem egy oligarcha haverja. Talán nincs is.

Mindeközben olvasom Papp Sándor Zsigmond regényét, és az jár a fejemben, hogy vajon miért ilyen nyomorult és kicsinyes a világnak ez a része. Értem, hogy a történelem, meg az ezeréves miafene, de úgy egyébként tényleg mi a szent szar baja van az itteni embereknek (Kelet-Európa)? Annyira más, de totálisan más van egy norvég vagy egy francia fejben, azt hiszem. Annyira nincs ez a szolgai jógyerek mentalitás. (Tudom, Ázsia is ilyen elcseszett, nem csak mi, de ők messze élnek.)

Más nincs.