Innen

To die, to sleep...

Nem különösebben egyedi gondolat tőlem az alvást a halálhoz hasonlítani, tették ezt már sokan és sokszor, mégis úgy van, hogy a semmi élménye bizony megrendítő tud lenni. 

Ma reggel pucéran ébredtem, ami önmagában véve nem feltétlenül különös, hacsak annak a fényében nem, hogy este felvettem egy hálóinget, mert fáztam. Nyilván az történt, hogy éjszaka melegem lett, ezért lerángattam magamról a hálóruhát, de erről semmiféle, még a leghalványabb emlékem sincs. Sőt, egyáltalán onnantól fogva, hogy becsuktam a szemem, mintha elveszítettem volna az eszméletem, teljes öntudatlanságban töltöttem az éjszakát. Az igazi fekete lyuk az emberben odabent van.

De az hagyján, hogy nincs emlékem az éjszakáról, mintha a tegnap reggelem is törlődött volna, a blog egy nappal előbbi dátumot (27.) mutatott a tegnapi bejegyzéshez, én pedig néhány pillanatig komolyan attól tartottam, hogy valahol egyszerűen elveszítettem egy napot. (Egyszer már volt egy ilyen, akkor egy óra tűnt el nyom nélkül és teljesen megmagyarázhatatlan módon az életemből.) Szerencsére csak arról volt szó, hogy hirtelen Csendes-óceáni időre volt átállítva a blog ideje, elvágyódás lehet tehát, csak kérdés, hogy mikor is állítottam én ezt át. (Esetleg van egy játékos kedvű blogszellem.)  

Visszatérve az álomtalan alvásra; félelmetesen messze van innen a semmi, egy másik, párhuzamos univerzumban lehet, gondolom, ahol egyébként vannak dolgok, csak az emléket nem lehet ide hozni a dimenziók közti zsilipeken keresztül, és ahol, legalábbis az ébredés utáni állapotomból ítélve, ugyanolyan nehéz lehet az élet, mint itt. 

Más nincs. Igazából egy olyan univerzumba szeretnék eljutni, ahol tízre járok dolgozni, minden nap megiszunk egy jeges limonádét egy tengerre néző teraszon a barátaimmal, és BH naponta megmasszírozza a lábam, és megint rendszeresen járunk kirándulni Mihállyal hármasban.