Intro

Tegnap olvastam egy vicces kis szöveget a neten arról, hogy jobban megértjük az automatikus szövegbeviteli mód működését, ha egy jószándékú kis manót képzelünk a telefonunkba, aki ugyan marhára szeretne segíteni, de iszonyatosan be van rúgva. Erről az jutott eszembe, hogy a sorsot is ilyesmiként lehetne elképzelni, hogy egy csapat iszonyatosan bebaszott párka próbálja bogozni a szálakat...

Elég bosszantó dolgok vesznek körül, gondolom ezért jutott ez eszembe, és tényleg néha arra gondolok, hagyni kellene ezt az egészet a büdös francba, össze kellene csomagolni egy fogkefét, meg egy váltás bugyit, aztán elmenni innen olyan messze, ahol már az ügyfélkapu szó említése sem emeli meg a vérnyomásom egyetlen higanymilliméterrel sem. Ez nyilván nagyon messze van innen. 

Persze tudom, hogy ezeken a dolgokon kábé annyi értelme van bosszankodni, mint azon, hogy nincsenek szép karcsú lábaim, de amikor a kisfőnököm csak vonogatja a vállát, amikor megemlítem, hogy a hallgatók miatt szükségem van még fénymásoló keretre, akkor azért legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mégis mi a jó kurva életet gondol a fenntartó, amikor a hallgatók után járó pénzt csuklás nélkül zsebrevágja, de a feltételeket nem biztosítja. Erről egyébként még az is eszembe jutott, hogy nekem nyilván szerződésem sincs, nem hogy pénzem ebből a plusz munkából. (Sem, teszem hozzá sóhajtva, bár a kiadótól legalább már szerződést kaptam.) Azért ebben a suliban is lenne ok csapkodni az asztalt. 

Más. Az egyik munkatársamat pénteken minősítik, úgyhogy tegnap segítettünk neki értelmezni a motivációfajtákat (affektív, effektív, kognitív), de végül arra jutottunk, hogy Angel hasával kapcsolatban ez sokkal jobban menne: Angelnek ugyanis nagyon lapos hasa van. 

Más nincs, szeretnék egy csendes szobát egy elhagyatott épületben, ahol nem kell emberekhez szólnom, és hozzám se szól senki. Vagy csak nagyon óvatosan.