Kényszerpihenő

Néha az ember, főleg ha tanár, márciusban már nehezen tudja megkülönböztetni a fáradtságot a betegségtől. Most, hogy a háziorvosom ellentmondást nem tűrő utasításának megfelelően itthon maradtam gyógyulni, érzem csak, hogy tényleg beteg vagyok.

Nehéz dolog ez, mert egykeresőként az embernek minden táppénzes nap nagyúri luxus, ez most mégis jó döntés volt, bár nyilván akkor is életben maradtam volna, ha elmegyek dolgozni, és kilencedik óráig teszem a dolgom, de hosszú távon azért jobb, ha vigyáz magára az ember. Közben elkészült a vírusszerológiai vizsgálat eredménye is, hálistennek a hepatitisek negatívak, a pozitív eredménnyel meg ma beugrom a klinikára a világ legmegbízhatóbb dokijához, mert a háziorvosom csak annyit mondott, hogy hát akkor a májfunkciómat rendszeresen ellenőrizni kell. Lehet, hogy csalódott volt, mert tényleg azt hitte, hogy titokban minden este mocsárrészegre iszom magam. (Vö. TSB klasszikusát: Pedagógus? És tényleg nem iszik?)

Mindenesetre tényleg nekem kell figyelnem magamra, mert ha én nem, ugyan ki törődne az egészségemmel. Annyi rossz példa van, halálesetek is mostanában, meg egyáltalán. B korombeli osztályfőnöke is kórházban van a héten, épp azt vizsgálják, mitől szökött a vérnyomása és a pulzusa az égbe. Biztos nem a stressztől. Hát nekem mindenesetre nincs kedvem elhullani a magyar közoktatás kies csatamezején, az biztos, úgyhogy inkább kevesebbet eszünk, de most itthon maradtam.

Más nincs. A torkom ugyan fáj, de jólesik üldögélni, nézni a kinti barátságos napsütést, és nem szólni semmit.