Túl

A mai napot sztrájkkal kezdem, szolidaritás ez, aminek egyébként se tere, se hagyománya nincs ma Magyarországon. Aki szolidarítást vállal más emberekkel, az minimum gyanús, de inkább nyilván kommunista, sorosista, zsidó, a nemzet ellensége, a rend ellensége... Nem folytatom. Furcsa megtapasztalni, milyen könnyen válik az ember kicsinyessé, milyen könnyen talál magának ilyen-olyan kibúvókat az emberség alól, de nem kellene meglepődnöm, amikor az embertelenség a norma, és deviáns, aki nem csak önérvényesít.

Baj-e, ha nem tudunk valamit? Baj-e, ha nem értünk valamit? Nem hiszem, hiszen tanulni mindig lehet. Baj-e, ha nem érezzük át más ember bánatát vagy örömét? Baj-e, ha nem tudunk mit kezdeni saját érzéseinkkel? Ez már inkább baj. Az idegek állandó ingerlése aggodalmakhoz, neurózishoz, aggresszivitáshoz vezet, ezért nagy baj a stressz, a szünet nélküli információözön, a hajszoltság, a napi 12 óra munka – fészket rak bennünk a kegyetlenség és az önzés. 

Magamról is beszélek persze, nem másokra mutogatok, de nem tudom, mi a megoldás. Maradni és belekeseredni, maradni és harcolni, elmenekülni és megőrizni a világot magunkban szépnek, esetleg minden mindegy, úgyis kihaló állatfaj az érző ember, egy nem létező értékrend életképtelen zárványa. 

TSB tegnap mesélt egy cikkről, amit olvasott, az új generációról. Olyan szellemi romlást vázolnak fel a szakemberek, ami megkérdőjelezi a tanárok munkájának értelmét. Bár nem olvastam a cikket, az a gyanúm, nem tudnék mit hozzátenni cáfolatul: technológiai atombombával játszadozó ösztönlények nőnek lassan bele a világba. Nem gondolom magam eszköztelen tanárnak, olyannak se, aki távolságot tart a diákjaival, aki magát fontosabbnak érzi náluk a világban, de tegnap az egyik órámon, amin öt másodpercenként kiabáltak be a diákjaim random szavakat, és ahol még véletlenül sem sikerült előremutató párbeszédet teremtenem velük, egyszer csak végtelenül öregnek, tehetelennek és magányosnak éreztem magam. 

Lehet, hogy nem kirakatórákat kellene látogatniuk az oktatáspolitikusoknak, hanem ezeket a kétségbeejtő órákat. Talán valósághű képet alkotnának a jelenről, és elgondolkodhatnának azon, mit is lehetne tenni ezzel az egésszel. Persze az sem volna baj, ha a szülők is benéznének néha az iskolába, esetleg beszélgetnének is a gyerekeikkel otthon. Egészen meglepő dolgokat tapasztalnának, azt hiszem. 

Mindeközben beleuntam a saláták fordításába, meg abba is, hogy napi tizenkét órát kellene dolgoznom ahhoz, hogy ki tudjam fizetni a számláimat. Nem azért, hogy el tudjak menni nyaralni tizensok év után először, nem azért, hogy autót vagy új cipőt vegyek, hanem hogy legyen mit enni, és be tudjam fizetni a gyerek osztálykirándulását. Még jó, hogy a szakmai sikertelenség és az egzisztenciális krízis mellett legalább az érzelmi életem rendben van. Ja nem. Rohadjanak meg a hormonok is.