Ünnep

Ahogy a tegnapi mindenféle jelentős világnapok és ünnepek sorát elnéztem, az jutott eszembe, a tavasz az öröm mindenféle bolygóegyüttállásának ünnepe. Olyan ez egy kicsit, mintha mostanában több volna az ünnepelnivaló, pedig aligha erről van szó, talán csak többet kell emlékeztetni az emberiséget az örömre. 

Kettősség ez. A halmozódó tragédiák árnyékában sem mondunk le szívesen az örömről, ezért különleges napokat jelölünk ki az örömre, és ami a hagyományban az ünnep volt, most világnapokká lesz. Úgy látszik az emberiségnek nehéz mindennapjai során időnként muszáj felidéznie önmaga számára  az élet alapvető feladatát: az örömöt. Itt persze nem a hedonizmusra gondolok, egyszerűen a mindennapok és az élet csodájára, hogy a lét, szemben a nemléttel, valójában micsoda pofátlan szerencse. És ez még akkor is így van, ha az életben nagyon sok a rossz, ha rengeteg nehézséggel és fájdalommal, szomorúsággal és csalódással kell szembenéznünk a hétköznapokban.

Én amúgy nagyon jónak tartanám, ha kicsit ügyesebben tudnánk (én is nyilván) örülni annak, hogy élünk. Biztos az öregség, meg hogy azért most már inkább vagyok nem fiatal, mint fiatal, de egyre gyakrabban gondolok arra, mennyivel jobb lenni, mint nem. Mert amikor nem leszek, akkor például gondolkodni sem fogok tudni, pedig az az egyik kedvenc elfoglaltságom. Mondanám, hogy hiányozni fog, de hát nyilván nem fog, mert nem leszek. 

Persze bennem is van kettősség, mert az ünnepeket is szeretem (a közelgő Húsvétot különösen, mert a születésben/újjászületésben rengeteg ünnepelnivaló van), viszont valójában minden nap, amikor felébredek, ünnep. Úgyhogy nem is tudom, ésszerű-e megkülönböztetni így a napokat, de talán valahogy mégis fontos ez is, hogy néha kicsillan az univerzum teljessége a mindennapokból, és akkor érdemes megállni egy kicsit, és nyújtózni egyet, hogy na igen, kérem, a világ ma, minden egyébként fennálló gonoszság ellenére, teljes. Köszi, hogy itt vagyok.