Vízhiány

Valahogy megint hétfő reggel lett, és bár tudom, hogy volt vasárnap, hogyne tudnám, hiszen végigdolgoztam, megint nem pihentem ki magam. 

Nem is olyan régen dicsekedtem arról, hogy nem vagyok kiégve, hurrá, de lehet, hogy tévedtem, csak szunnyadozott a kiégés. A recepteket tudom, több séta (Ingmar kedves, kellene az a sziget), több meditáció, több baráti beszélgetés, több szex... A szakértők biztos sok pénzért szakértenek egyébként, és nem biztos, hogy értik, hogy a burnoutnak ma Magyarországon nem nagyon vannak alternatívái. Persze közben ép ésszel azt lehet tudni, hogy minden választás kérdése, de azért ez többnyire mégis emigrációval kezdődik.

A nyűgösséghez persze sok köze van a tegnapi béna vasárnapnak. Nem szabadna itthon ülni, és tizenkét órát dolgozni, a fennmaradó időben meg anyukámat hallgatni. Nem azért mert nem szeretem, hanem mert ez, így ebben a kombinációban, tényleg halálos. 

Amúgy is, miért evidencia, hogy tanárnak hétvégén is dolgoznia kell? - kérdezem magamtól, amikor lelkifurdalástól gyötörve nézek a kijavítatlan dolgozathalmazra. Ez persze most inkább csak azért idegesít, mert más dolgokkal sem haladtam fergetegesen. 

Más nincs, viszont legalább a nap süt. Ha lenne időm, ma sétálnék egy nagyot valami tóparton. Kellene nekem egy saját stég, az az igazság. Vagy egy sziget. Esetleg egy privát tenger.