Csütörtök

Nagycsütörtök van, a feloldozás napja. Biztosan lehetne írni arról, vajon felkészült-e az emberiség a szeretetre, pontosabban arra, hogy elfogadja, más hoz áldozatot érte, de én ezt aligha tudom megítélni. Inkább azon gondolkodom, én kész vagyok-e erre.

"Öngyűlöleti félóra" olvastam Papp Sándor Zsigmond regényében a főszereplő reggeli rutinjáról, és arra gondoltam, nem szeretni magunkat ebben a modern világban szinte elvárásként fogalmazódik meg, hiszen senki és semmi nem elég jó, nem elég fiatal, bölcs, okos, együttérző, tájékozott, tehát nem hibátlan. A tökéletesség elvárt, de meg nem valósítható mítoszának szorításában élünk. 

Persze nem könnyű magunkat megszeretni, és talán nem tévedek, ha azt mondom, sokkal kevesebben szeretik önmagukat úgy, ahogyan az egyébként elvárható volna: teljes nyitottsággal és odaadó megértéssel. 

Ezt is meg kell tanulni valahogy, mert saját tökéletlenségünkkel barátkozunk legnehezebben. Én ebben, most úgy érzem, BH-tól és Emmától tanultam eddig a legtöbbet, mert ők ketten azok, akik mindenféle fenntartás nélkül elfogadják és szeretik önmagukat. Nem önzésre vagy beképzeltségre gondolok, hanem a szeretetteljes elfogadásra.  

Nagycsütörtök tanulsága talán leginkább az, készen állok-e arra, el tudom-e fogadni más szeretetét? Szeretem-e önmagam eléggé ehhez? 

Biztosan vannak szerencsés emberek, akiknek ez nem jelent feladatot, nekem elég sok munkám van benne, de négy év után jól vagyok, és bár a hegek nem múlnak el, mosolyogva nézem a szoba sarkába állított, ajándékba kapott masszázságyat. Ez most olyasmi, mintha valaki megmosta volna a lábam. Én pedig hagytam neki.