Év végi

Egész jól bírtam a tanévet, azt hiszem, hiszen április vége van, és csak mostanra fogyott el a kedvem, mostanra nőtt vissza a torkomba a stresszgombóc, és játszottam el a gondolattal a reggeli kávém közben, hogy nem megyek be a munkahelyemre, inkább felülök egy bármilyen repülőre, elrepülök a bárhova, és új életet kezdek. Persze a mai bürokratikus világban új életet sem lehet ilyen egyszerűen kezdeni.

Nyomaszt egy csomó marhaság, aminek egyébként valószínűleg nem kellene nyomasztania, de nehéz megítélni, hol ér véget a lelkiismeretes munka, és hol kezdődik a megfelelnivágyás. Óvatosnak kell lennie az embernek. 

Ma elvileg valami határontúli pályázatot kellene összeraknom, de lövésem sincs, az mi lehet, és amúgy sincs kedvem csak azért Erdélybe utazni 30, egyelőre, ismeretlen gyerekkel, hogy ne maradjon az állam zsebében a pénz. A gyerekeknek persze jót tesz az utazás, de nekem nem feltétlenül, ráadásul tőlem távol áll az a szemlélet, hogy minden pénzt el kell költeni mondvacsinált pedagógiai célokra. Semmi sincs ingyen, ez sem, hiszen minden adózó fizet érte. Nem nagyon van felelősség az emberekben.

Más nincs, mindjárt kezdődnek az érettségik, ami jó, legalább van valami változatosság a napjaimban. A tanulmány leadási határidejét meghosszabbították, de nincs kedvem kiegészíteni az eredeti előadásom. Igazából érvényesülési ambícióm már egyáltalán nincs, csak szakmai van, meg emberi. Simogatni például.