Félhomály

A feltámadás utáni első hétköznap (bár még nem munkanap) kellemes, ágyban marasztaló borúval érkezett. Sajnos a biológiai rutin fügét mutatott a tavaszi szünet mesterséges ritmusának, ezért aztán szépen kikecmeregtem az ágyból már fél hétkor.  

Mivel a rövidke tavaszi szünet nem volt elegendő a teljes pszichés rgenerálódásra, nem sok kedvet érzek a munkahéthez. A főzés és barátkozás mellett éppen csak annyi időm akadt, hogy kijavítsam a nálam állomásozó dolgozatcsomagokat, az egyéb határidős munkákkal nem volt alkalmam foglakozni, pedig nem lett volna rossz egy kicsit előre dolgozni, mert így majd jól bele kell feszülni a májusba. Na de hát én is csak ember vagyok, amikor egy pici alkalom adódik rá, pihenek, nem tudok szünet nélkül dolgozni.

Még szerencse, hogy ez egy rövid hét lesz, bár az összes lyukas órámban helyettesítek majd, mert a munkaközösségből sokan elutaztak Angliába. Sebaj, majd engem is helyettesítenek, amikor vizsgáztatok.

Más nincs, egészen elmerültem Milbacher regényében, pedig az első oldalak után nem voltam benne biztos, hogy nem fog halálba idegesíteni a stílusa. Végül nem, sőt. Van abban is valami megnyugtató, hogy időben ilyen messze van minden ebben a könyvben tőlem. Ha tehetném, most tényleg visszabújnék az ágyba, és olvasnék-aludnék délig: mintha még óvodába járnék, olyan kellemes félhomály van. Ez is fontos, nem csak a napfény.