Feltámadás

Kedves ünnepem a Húsvét, de mindig más miatt. Gyerekkoromban a sonka miatt volt az, később aztán Krisztus miatt, idén meg azért, mert itthon van E is, és mert az elmúlt években megtanultam, hogy az együttlét és a nyugalom kellemes egyensúlya ezeken a napokon mindenkinek jót tesz. 

Miután kikoptak a családból a merev ünnepi szabályok, mi mindenre jó egy válás ugye, nagyon kevés dolgot csinálunk muszájból, vagyis nem muszáj egész délután nézegetni egymást, el lehet menni barátokkal ide-oda. Tegnap a gyerekek is elmentek délután, anyám sem maradt napszállatig, így nekem is volt alkalmam találkozni egy régi barátommal, akit nagyjából öt éve nem láttam. 

Ez egy nagyon fontos barátság számomra, ami rengeteget segített tizensok éve, mert olyan emberre leltem ebben az akkor még nagyon fiatal férfiban, ma már elmúlt negyven ő is, akinek gyakorlatilag mindenben ugyanarra a srófra járt az esze, mint az enyém. Lelki társ, csodálkoztam rá akkor, mert különösnek találtam, hogy van ilyesmi, egy másik én, aki nálam jóval fiatalabb, ráadásul nem is nő. Aztán persze elsodort minket egymástól az élet, a mindennapi levelezéseket ritka üzenetek váltották fel, fontos életesemények megosztása a másikkal, az utóbbi években pedig már ez sem nagyon, elfoglalt minket a világ, csak a feleségével üzengettünk egymásnak néha, én hogy vagyok, ők hogy vannak. 

Amikor kiderült, hogy itt töltik a Húsvétot, mégiscsak írtam nekik, nem volna-e kedvük találkozni, ha már én, bár ígértem gyakran, nem látogattam meg őket pesti kiruccanásaim alkalmával. Szerencsére volt kedvük, és ahogy az ilyen igaz barátságoknál lenni szokott, minden olyan volt, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára. Jó, közben lett egy új gyerekük is, aki már két éves, szóval nem mondom, hogy snitt, és így, mert volt mit mesélni nyilván, inkább arra gondolok, hogy az a közös... hát nem is tudom, hogy hívjam ezt... olyasmi ez, mintha állnánk az ablakban, néznénk a világot, és pont ugyanazt látnánk mindketten, szóval a léleknek ez a közössége ugyanúgy megvolt. Nem fog rajta az idő vagy mi a csoda.

Remélem, lesz majd alkalom meglátogatni őket néha, és lesz idő beszélgetni kicsit többet is a munkáról, meg az életünkről, meg morzsolgatni a kicsi lányt, akinek babaillata van még. A gyerek is mindig feltámadás.