Hegyek

Változnak az idők, szó szerint ugyebár, de már nem sokáig. A türelem meghozta a gyümölcsét, a fél évvel ezelőtt át nem állított óra most jól jár megint, mondjuk azt sajnos nem tudom, melyik a valódi idő, és azt sem, számít-e ez igazából, hiszen az emberiségnek egyre kevesebb ideje maradt a Földön. Oly mindegy, hogyan számolja.

Közben ma reggel, lévén április elseje, meg akartam viccelni BH-t, de rájöttem, hogy nem tudom, mert már nem lehet viccet kitalálni. Az abszurd közepén, az ember nem tud viccet mesélni, mert minden elképzelhető. Ez egyébként egy cikkről jutott eszembe, amit reggel olvastam, és amit viccnek szántak, de nem tudott az lenni, pedig én a mai napig emlékszem gyerekkoromból újságok április elsejei tréfáira. Tréfa, igen. Nem lehet ma tréfálni semmivel.

Mindeközben, bár a szakácskönyvből már csak két és fél rettenetesen idegölő oldal van vissza (tárgymutató és köszönetnyilvánítás, baszki komolyan, ez nem az Oscar-átadás...), az új munkahéttel új feladathegyek tornyosulnak elém. Olyan magasak, hogy alig tudom elképzelni, hogyan is fogok túljutni rajtuk, miközben péntek hajnalban már elutazom Krakkóba. Viharsebesen listákat kell elkezdenem írni, különben a fele dolog elmarad.

De a sok feladat közt (BH-nak egy Somlyó vers jutott eszébe a lépcsőkön fel és le járó emberről), mindig van egy kis megpihenés, egy kellemes szoba, ahol az ember otthon lehet a pillanatban. Ma például Abbie-vel találkozom délután, az egy ilyen kellemes szoba lesz, egy kis öröm a sok feladat közt. 

Más nincs, csak egy újabb hétfő. El kellene utazni a trópusokra.