Helyek

Lassan egy éve vagyok az új munkahelyemen, és még mindig rácsodálkozom néhány dologra. Nem mondom, hogy csak rosszallóan, inkább egy megfigyelő elfogulatlan érdeklődésével.

A közel egy év alatt tapasztaltam itt jól és rosszul működő dolgokat, lassan eligazodom a kollégák érzelmi és szakmai útvesztőjében, és, bár nem mozgok itt olyan otthonosan, mint a régi iskolában, végeredményben jól érzem magam.

Idő kell ahhoz, hogy az ember be tudjon illeszkedni egy közösségbe, és úgy veszem észre, ez nagyjából egy évig tartott. Ért egy csomó jó élmény, bizalom, barátság, szakmai megbecsülés is, de hiszti azért sok van, kicsit több, mint amihez szokva vagyok, meg van egy kis sunnyogás is vezetői szinten, de ez mintha meg kortünet lenne. (Ettől még persze nem tetszik.) Hülyeség van bőven, a rendszer lendülete, és ostobaság is kollegiális szinten, viszont konkrét rosszindulattal, áskálódással még nem találkoztam. Persze új vagyok, nem ismernek még annyira, a munkám rendben van, egyelőre nincs felület. Filoszemita mivoltom még nem tűnt fel a helyi jobbnak.

Szóval nem rossz itt, sőt. Hétfőn a kis cellatársaim kifejezetten örültek visszatérésemnek, Nyugat azt találta mondani, kifejezetten hiányzott már neki a káromkodásom. Ez elég vicces egy brit szájából, de jól mutatja, hogy tényleg megkedvelt. Tegnap meg csak nyikkannom kellett, a két fiú simán megszerezte nekem Andrew Bird új albumát, és gyorsan rá is töltötték a telefonomra. Szerintem jó kis közösség lettünk mi négyen Angellel, akit minden különös elképzelésével meg olykor nehéz természetével együtt is a szívembe zártam, és úgy veszem észre, mostanra több kollégám is levetkőzte a velem szembeni távolságtartást.

Más nincs, legalább tíz óra alváshiányt halmoztam fel három nap alatt, ezért most nehezen tudom elképzelni a krakkói hétvégét, meg hogy nem hagyok itthon űberfontos dolgokat éstaöbbi, de talán a tíz órás utat majd végigalszom.

A napokban láttam T képeit Hong Kongból, benne volt valami filmfesztivál zsűrijében, amiről eszembe jutott a két évvel ezelőtti spanyol túra az ismeretlen, ám jó fej filmes emberekkel, a rengeteg fura kaja, meg a nem fura, de rengeteg bor, és a vicces szoba Barcelonában, amin a két alig ismert fickóval osztozni voltam kénytelen egy éjszakára. Lehetne az egy ilyen örök bölcsesség, hogy ne csak zsebkendő, pizsama is mindig legyen nálad.

Más nincs, valaki adjon egy napot, meg egy padot, amire leheverhetek, mert úgy érzem magam, mintha valahol félúton járnék a Caminón.