Narratív

Szeretem a könyveket, ez a helyzet. Azt nem mondom, hogy az embereknél is jobban, mert ez nem igaz, meg hát végeredményben a könyvek is emberekről szólnak, de azért a sűrűn teleírt oldalakban mindig van valami kellemesen örök és vigasztaló. 

Olvastam az ÉS-ben Szolláth Dávid írását a narratív horogról, és nagyon érdekesnek, na meg nem mellesleg helytállónak is, találtam a kortárs magyar prózában megfigyelhető narratív hagyomány megváltozásáról írt gondolatait. És bár én sem gondolom, hogy a sorozatok és a kortárs regények történetszerkesztettségében megfigyelhető párhuzamosságok miatt feltétlenül ok-okozati viszonyt érdemes feltételeznünk a két dolog között, a párhuzamos változás feltűnő; talán a történeteket látjuk koronként másképpen elmesélhetőnek. Ezzel együtt, ami különösen foglalkoztat, az a cikkíró saját véleményemmel nagyon is összecsengő megállapítása, miszerint: „A modern esztétikai gondolkodásban egyébként is jelentős hagyománya van annak, hogy a cselekmény-érdekű olvasást alacsonyabb rendű befogadási módnak tekintsék és a populáris műfajok (krimi, lányregény, akciófilm, ifjúsági regény stb.) kevéssé tudatos, izguló-könnyező olvasóival társítsák, bár ez a különbségtétel talán nem több elitista ideológiánál.”

Én magam nem teszek különbséget a cselekménygazdag vagy cselekményhiányos kötetek közt, mindkettőt szívesen olvasom, ha jó, és értetlenül állok egy olyan elitizmussal szemben, ami nem a szöveg minősége, hanem a cselekmény megléte vagy nem megléte alapján ítél, és szövegértők esetén meglepőnek is találom az ilyen mértékű tájékozatlanságot az irodalom változásával szemben. Na de ízlésről nem vitatkozunk.

Más. Mindezt még a krakkói elutazás előtt írtam, azóta már meg is jöttem, sőt voltam egy politikai érintettsége és szakmaiatlansága miatt bennem mély nyomokat hagyó bajai konferencián is. Utazni mindig élvezet, viszont hazaérni, és nyugalomra lelni talán még ennél is jobb. A sok és fárasztó munka után tegnap estétől pihenek, egy napra végre zárójelbe tettem az őrületet, és csak arra figyeltem, ami jó. Olyan volt ez a másfél nap, mint egy jógalégzés, megtöltötte a testem és a lelkem a lét egyszerű és nagyon is elviselhető könnyűségével. Azt hiszem, csak így volna érdemes élni, nem is csoda, hogy hirtelen visszazökkenni a kilátástalan mindennapokba csak néhány tucat könny árán sikerült.
Mostanában sokat foglalkoztat a halál. Egy kedves, régi blogos ismerősöm lánya telefonált néhány napja, hogy értesítsen, március végén elhunyt az édesanyja. Az elmúlás megkerülhetetlen bizonyítéka, ha halott barátaink noteszében szerepel a telefonszámunk, és most sokadszor gondolkodtam el azon, hány embert őrzök meg gondolatain, kedves szavain keresztül az örökkévalóságnak a gmail fiókomban, és ezeket a történeteket hogyan lehetne majd egyszer jól elmesélni.
Más nincs, lassan és feltartóztathatatlanul közeledik az év végi sztenderd őrület, aminél kevésbé aligha kívánok magamnak bármit. Ma mindenesetre kitöltöttünk egy közös lottószelvényt BH-val, ha nyerünk, felezünk, visszafizetem a kölcsönöm, veszek magamnak egy saját lakást, és soha többé nem fogok különmunkát vállalni, sőt főállásból is legfeljebb csak egy felet, a napjaim nagy részét pedig olvasással töltöm majd.