Túszdráma

Hogy miért rossz valami, ami mondjuk lehetnek jó is, az mindig érdekes kérdés. Hogy miért is ilyen rossz hely az iskola például, az viszont nem csak érdekes, de fontos kérdés is. Nem azért fontos, mintha a válasz önmagában jelentene bármit is, pláne nem azt, hogy ha kiderül, akkor majd jobb lesz, egyszerűen csak arról van szó, jó tisztán látni.
Van a telefonomon egy olyan fényképek szerkesztéséhez használt szűrő, amit úgy hív a program: párátlanítás. Érdemes az iskolák működésével kapcsolatban is használni ezt a párátlanítót: leemelni az egész problémahalmazról azt a romantikus-nosztalgikus ködöt, amit az évtizedekkel ezelőtti oktatási rendszerre emlékezve jótékonyan a mára bocsátunk.
Szerintem kevés olyan dolog van ma Magyarországon, aminek a működésével kapcsolatban olyan egybehangzó konszenzus alakult volna ki, mint a közoktatás. A konszenzus pedig minden résztvevő iskolapolgár számára az, hogy a rendszer nem csak rosszul működik, hanem rossz. Ez fontos különbségtétel, mert míg egy rossz működés esetén bízhatnánk az apró iránymódosítások jobbító erejében, egy alapvetően rossz rendszeren a toldozás-foldozás viszont nem segít.
A magyar közoktatás rendszere pedig rossz, alapvetően az, hiszen sem a diákok, sem a tanárok, sem a szülők nem elégedettek. Mindhárom szereplőjére óriási terhet ró, ráadásul minden különösebb felmutatható rendszereredmény nélkül. Persze vannak sikerek, ezt nem tagadom, de érdemes észben tartani, hogy a kimagaslóan jó eredményeket produkáló elitiskolákban tapasztalható csillogás nem a rendszer eredménye, hiszen egy nagyon jó képességű és jóval az átlagon felüli motivációval bíró, rendezett anyagi háttérrel és családdal rendelkező diáknak szinte mindegy, mi történik az iskolában. Egyébként persze nekik sem mindegy, és nem mindegy a társadalom szempontjából sem. Szóval minden rosszul működik, mindenki túlterhelt, belefeszül a mindennapokba, és mélységesen frusztrált mindattól, ami az iskolákban zajlik.
Az jogos kérdés, miért nem történik akkor semmi. Nem vagyok társadalomtudós, tehát nem biztos, hogy igazam van, de az az érzésem, ha párátlanítom a hekyzetet, tulajdonképpen egy túszdrámában éljük a mindennapjainkat. Egy túszdrámában, amiben a gyerekeket, a szülőket és a tanárokat is fogva tartja az oktatási rendszer, mert valahol, valamikor régen úgy tűnt, az iskolában megszerzett műveltség a felemelkedés záloga. Aztán eltelt néhány őrült évtized, és most már egyre biztosabbnak tűnik, hogy a merev (és egyre merevebb) oktatási rendszerben működő iskolák a régi műveltséget nem tudják átadni az új műveltségre áhítozó fiataloknak, ettől most már mindenki iszonyatosan ideges. A tanár a fejét fogja, régen jobbak voltak a gyerekek, mondogatják, holott ebben a kontextusban a jó szónak nincs értelmezhető tartalma, és persze a szülők is fogják a fejüket, hiszen egyrészt a büdös kölyök nem tanul, másrészt a tanárok is hülyék. Egyik fogja a másikat, a másik az egyiket, és azt remélik, valahogy egyszer csak minden működni fog, megjavulnak a dolgok. És a gyerekek is fogják a fejüket, mert azért nekik sem mindegy, mi lesz a jövőjükkel.  Azt hiszem, azért valaki lassan kezdi megsejteni, hogy becsapták, és az bizony a gyerek.
Én őszintén kíváncsi vagyok, mikor omlik össze ez az egész rendszer. Kicsit várom is, mert akkor majd végre mindenki megszabadul, és talán nem az lesz hétfő reggel szülő, diák és tanár első gondolata, hogy csak ezt a következő hetet még valahogy éljem túl.