Andok

Napok óta esik, ami egyrészt jó, mert májusi eső, szóval aranyba fulladunk lassan, másrészt rossz, mert ma reggel, amikor kénéztem az ablakon, a felhőpárnákba burkolózott hegy láttán úgy éreztem, mintha egy lavórban élnék valahol az Andokban.
A fuldoklás érzéséhez persze hozzájárul, hogy rengeteg a munkám, és nem látom a végét. Hiába próbálok szépen haladni, tegnap délután elaludtam a javítandó érettségi dolgozatok felett a javítóteremben. Bekezdésekről álmodtam. Kifejezetten jólesett.
Más. Elkezdtem olvasni Russell Hoban Kleinzeit-jét, és rájöttem, hogy felfrissíti az ember elméjét, ha változatos dolgokat olvas, vagy ha nem mindig ugyanazon a nyelven. A könyv zseniális, csupa humor és filozófia, az emberi lét finom, ám filozófikus kifigurázása, ami most éppen jókor jön. Nehéz eldönteni, mi is volna jobb, mindig sírni, vagy inkább kinevetni magunkat. Ma például visszaveszem  a téli cipőm, mert a tavaszi/őszi tegnap beázott. Május közepe van. Lehet, hogy klímanaplót kellene vezetni most már.
Más nincs. Veszek be még egy C-vitamint, hátha attól felébredek.