Egyszer ez is

Miközben a világ nem lett se jobb, se szebb, a természet kizöldült. A tegnapi szabadnapot ugyan nem sikerült jól kihasználnom a munka szempontjából, legalább az egészségem szempontjából azért nem voltam tétlen, és M-mel jót túráztunk (=séta inkább) a Mecseken. 

Az a helyzet, hogy a kirándulás az egyik legjobb elfoglaltság, amit csak el lehet gondolni. A mindennapok lélekpusztításával szemben két-három óra a természetben egészen különleges módon meg tudja javítani a kicsorbult lelket, és felfrissíti a gondolatokat. Kár, hogy utána mégsem voltam kifejezetten hatékony, csak a muszájt végeztem el, pedig ma sok órám lesz, és nem igazán bízom benne, hogy este még lesz energiám az egyébként határidős munkával foglalkozni. 

Mondhatnám erre, hogy ez már az öregség, de az is lehet, hogy ez a normális, az embernek néha muszáj pihenni egy kicsit. Most, hogy ilyen bölcs lettem, már csak egy szponzort kellene találnom, aki gondoskodik arról, hogy mindig be legyenek fizetve a számlák.

Más nincs, befejeztem Milbacher regényét, amin nagyon jót mulattam. Szeretem, amikor valakinek minden őrület ellenére megmarad a humorérzéke, mert nem lehet ezt a világot már komolyan venni. Vagy lehet, de annak aligha lesz jó vége. Persze nem arról beszélek, ami komoly, mert azt komolyan kell venni; a természeti világ védelmét, az irgalmat és a szeretetet például nagyon is. 

Belefutunk a vizsgaidőszakba, meg a mindenféle határidős dolgokba, én pedig azt kívánom, maradjon meg a humorérzékünk tanárként, szülőként, és akit érint, diákként is. Akkor nagy baj nem lehet azért. Lesznek még jobb napok. This too shall pass.