Kilátás

Ismét zuhog. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha Isten úgy döntött volna, elhúzza a sötétítőfüggönyt, ne is lássunk ki az ablakon, ne lássuk a pusztulást. Nem baj ez, csak rettenetesen álmos vagyok ettől az októberi időtől, és nem érzem, hogy közeledne a nyár. Talán mert nem is közeledik. Rosszkedvünk ősze marad velünk mindörökké.

Még másfél hónap a szabadságolásig. Mondanám, hogy ezt már fél lábon is, de maradjunk egyelőre még mindkettőn és a földön, mert egyszerűen nem fogynak el a határidős feladatok a naptáramból. Sőt, mintha éjszaka, velem ellentétben, buja szeretőiket ölelve űzekednének, hogy aztán reggelre megszüljék felnőttkorú gyerekeiket. 

Pedig rengeteg dolgot csinálok, és tegnap különösen sikeres napom volt, már ami az intéznivalókat, nem elfelejtendő dolgokat illeti, még a varrógépszervízbe is eljutottam TSB jóvoltából. Különös szigete ez a világnak, mert elég nehezen lehet megközelíteni, viszont egészen bizarr a nyitvatartása. Szóval minden előzetes rossz forgatókönyvvel szemben (against all odds) sikerült a leégett vezeték helyett újat szereznem Tivadartól, viszont el sem tudom képzelni, ki fog törődni a már most is harmincöt éves gépezettel, ha ez a szervíz is bezár. A cipész bácsiért is mindig izgulok. Szeretném, ha valahogy ezek a javító szakmák megint nagyobb presztízst kapnának. 

Más nincs, sokat dolgozom, és általában álmos vagyok. A lakberendezési projekttel egyáltalán nem haladok, nyilván először is szanálni kellene, de hétvégén is mindig van valami tennivaló, és odáig sem jutok el, hogy sötétítőfüggönyt intézzek. Ebből sem lesz semmi június elejéig, akkor viszont bemegyek az Ikeába, és megtanulmányozom az íróasztalokat is, mert ezt a behemótot D magához fogadná szívesen. Jó volna, ha fizetne a kiadó, és akkor ezt is el tudnám intézni.

Más nincs. Ma megint sokáig dolgozom. Jobb volna egy másik kilátás az ablakból.