Maraton

Ahhoz képest, hogy kisütött a nap, nem lepett meg a világ vidámsággal, sőt a tegnapi hasogató fejfájást mára az élet hiábavalóságának érzése váltotta fel. Nem tudom jól megfogalmazni, de talán a reggeli magányos kávézás az egész lét kvintesszenciája.

Az egyedül ébredésen kívül rosszkedvhez talán az is hozzájárul, hogy bár tegnap TSB nagyon jó fej volt, és segített lecuccolni az íróasztalt, amit aztán éjjel még össze is szereltem, de a vágyott nyugalmas munkakörnyezet helyett igazából egy baszott nagy, ormótlan bútordarabbal több lett ebben az amúgy is ízléstelenül eklektikus szobában. Az előző életem nagy tereiben még jól mutató, nem túl szép, de a sok polccal praktikusnak mondható massza itt végképp szarul néz ki, arról nem is beszélve, hogy az asztalt tartó láb csavarjai elvástak, úgyhogy nem túl stabil az egész, ráadásul a lapja is ferde, mert éjszaka nem sikerült kiderítenem, hogyan is lehetne a kis pöckökkel lejjebb engedni a lábazatot. Ráadásul az eredeti elgondolás, miszerint majd úgy helyezem el ezt az asztalt, hogy munka közben olykor kinézhessek az ablakon, kútba esett, így most csak a csupasz falat bámulhatom, ha belefáradok a munkába. Igazából fel kellene robbantani ezt az egész szobát, az egész szedett-vedett életemmel együtt. (Ilyenkor mennek el okos, és nem kikopott térdízületű, nem túlsúlyos emberek maratonokat futni, gondolom.)

Más nincs, megittam a kávémat, jól kisajnáltam magam, most nekikezdhetek a szokásos, nyomasztó vasárnapi rutinnak anyámmal, meg a rengeteg javítandó dolgozattal. Lehet, hogy mégis érdemes volna elfutni az óceánig.  Na de a zene legalább jó. Molly Johnson csodálatos nő.