Mindeközben

Miközben próbálom elhitetni magammal, hogy nem vagyok munkamániás, kicsit kényelmetlenül érzem magam a gondolattól, hogy hamarosan vége a vizsgaszezonnak, mit is fogok külön dolgozni. Nehéz megítélnem, hogy a megélhetési kényszer vagy valami addikció, esetleg a semmittől való félelem hajt. 

Nem vagyok jó időgazda egyébként, többnyire csak nyomás és határidők miatt teljesítek, ha nincs feladat, az órák, a napok elperegnek az ujjaim között, és a kedvem is borús.

Múlt héten beszélgettem egy teljesítménykényszeres kolléganőmmel, egy van csak, a többiek nagyon laza emberek, és kiderült róla, hogy kamasz korában anorexiás volt, később pedig nagyon meghízott, és csak miután találkozott a férjével, rendeződött az állandó súlyproblémája (nagyon vékony amúgy), de egyébként továbbra is nagyon sokat dolgozik, és van benne valami örökös, vibráló nyugtalanság. Bennem kevés vibrálás van, de azért még van, amit szívesen elveszítenék, mert jobb volna úgy gondolni magamra, mint egy nyugodt felszínű tengerszemre. Ehhez el kellene hagyni ezt a megterhelő mellékállásosdit, de azt meg nem tehetem meg. Dilemma.

Más. Nyárra már sok tervem van, gondolom, ez se túl jó, mert jobb volna csak sodródni, például egészen egy tengerpartig, de hát ahhoz nyerni kellene a lottón. A Pride-ra mindenesetre megyek, meg nyaralni Budapestre TSB-vel, és talán végre kifestem a vécét meg a fürdőszobát, mert iszonyatosan lerúgott állapotban van. 

Más nincs. Mondjuk a fentiek mind nem érvényesek, ha beköszönt a világvége. Viszont akkor dolgozni sem kell. Mindig vannak a narratívának kellemes olvasatai.