Sötét

Az ember többnyire nem is veszi észre, mennyire hiányzik neki a fény, csak ha véletlenül néhány másodpercre kisüt a nap. A lassan egy hete tartó novemberi sötétségben nem tud utat találni magának az öröm, és a borongós időjárására rátesz még néhány lapátnyi rosszkedvet és kilátástalanságot a közélet, na meg a javítandó érettségi dolgozatok tragikus nyelvi megformáltsága.

A közszereplők egymásra licitálva mondják egyik hülyeséget a másik után, mintha célprémiumot tűztek volna ki odafent a bántó és ostoba mondatokért, a vizsgázók fogalmazásai pedig jól mutatják, milyen elbutulás vette kezdetét. Míg évekkel ezelőtt a nyelvtani feladatrész okozta a legtöbb fejtörést, az idei vizsgán generációváltásnak lehetünk tanúi: ma már tesztekre trenírozott diákok vizsgáznak, és hiába teljesítenek azokban a feladatokban örvendetesen, a szövegalkotásuk siralmas. Nem nyelvileg, gondolatilag. Amikor egy szinte hibátlan vizsgázó fogalmazásában teljesen követhetetlen a vonatkozó névmások használata, akkor felmerül az emberben, hogy a csillogó, agyondresszírozott nyelvtudás mögött egy csendes és néma gondolati pusztaság terül el. Csúf, új világ.

Más. Nem csak én vagyok holtfáradt, a kollégáimon is ugyanazt az ólmos fáradtságot látom, mint magamon. Az a fajta fáradtság ez, amikor az ember lefekszik otthon munka után egy percre, és úgy érzi, képtelen felkelni többé, de nem csak képtelen, nem is akar már semmit. Csak feküdni, és nem gondolni semmire, ezt tudom esténként csinálni. Bevezetés az élet végébe.

Hogy ne csak a nappali kilátástalan sötétség legyen, éjszaka is rossz álmok gyötörtek. BH-val utaztunk Ausztriába egy csoporttal, de mindig elveszítettem, órákra eltűnt, ahogy a csoportom többi tagja is. Az álom végén ráadásul még valami politikus is összehívott minket, és gyűlölettel teli beszédet tartott, amit a csoport tagjai dermedt némaságban hallgattak végig. (Én is egyébként.) Gyomorfájással ébredtem.

Más nincs. Odakint november, engem idebent csak a kávé vigasztal. Lesz ez még jobb is.