Akkor van

A rengeteg teendő és a kissé kaotikus vizsgaidőszak közepette úgy lepett meg minket a tanév vége, olyan átmenet nélkül, mint ahogy beköszöntött a trópusi hőség az őszies május után. Mint amikor lekapcsolnak egy villanyt.
Lehet persze, hogy én öregszem, de kicsit zavar, hogy semminek sincs igazi vége, a dolgok egyszer csak már nincsenek másnap. Azt hiszem, nekem szükségem volna egy kis átmenetre, az éves munka tisztességes átbeszélésére, relfexiókra ésatöbbi. Ehhez képest a gyerekek egyik napról a másikra nem jönnek, ha le vannak zárva, már a hiányzásokkal sem lehet mit kezdeni, meg hát kedvük sincs bejárni, és amúgy is hiányoztam kedden, senki sem szólt nekik, hogy nem leszek, hiszen az osztályfőnökük elhúzott Erdélybe. Így aztán nincsenek beszélgetések, nincs igény játszani, és mivel a hőség és az emelt szintes érettségi teremigénye miatt ma csak négy órát tartunk meg, csodálkoznék, ha tíznél több gyerek lenne egy-egy csoportban.
Azért akadnak jó dolgok is, kellemes félórák, amikor egy kis időre alábbhagy a káosz, és megmutatkozik a tökéletesség. Mintha egy hűvös, sima felületű kavicsot tenne a tenyerembe az Isten, tessék, ez a világmindenség érted is van, súgja a fülembe, nézd a világot, milyen szép. És olyankor a hűvös kaviccsal a tenyeremben tényleg látom azt a soha nem múló szépséget, aminek a megtapasztalására megszülettünk.
Más nincs. Kifejezetten kellemetlen a meleg, de ahogy a télnek, ennek is majd vége szakad egyszer hirtelen. A dolgoknak mindig van vége.