Continuando

Nézegetem a képeket, amiket egy közösségi oldal feldob, ez is egy ilyen funkció, emlékfunkció, rá is csodálkozom, mi mennyi éve volt. De vannak új képek is a régi barátokról, akikkel már megszakadt a barátság, és valami buborékhiba miatt néha azért mégis feltűnik egy-egy kép. Bámulom a képet, a régi barát arcát, a gyerekeket, hogy megnőttek, és fogalmam sincs, kiket látok a képen. Csak a nevüket tudom, az életüket nem. Persze ők sem tudják az én életem.

Ettől függetlenül szeretem nézni a régi, egymás mellett kitartó párok képét. Sok barátom él sok évtizedes házastársi vagy társkapcsolatban, és néha elszomorodom, hogy ez nekem már aligha adatik meg, mert tudom, hogy nem könnyű, de milyen jó ismerni a másik embert egészen, vagy majdnem egészen, és milyen jó mégis rácsodálkozni benne valami újra mindig. Nem nyavalygok, nem erről van szó, csak dühös vagyok, hogy a gyerekként eltervezett boldoganéltek dugába dőlt.

Más. A tegnap esti múzeumos programot és a mai kollegiális halászlépartit elmosta az eső, így ma nyugodalmas vasárnap lesz, már amennyire nyugodalmas egy anyámmal töltött nap lehet. A tegnapi viharban beázott fal egyelőre nem szárad, de nem féltem, lesz itt hamarosan negyven fok, akkor majd csontszárazra javítja önmagát. Én viszont akkor olvasgathatom Sándor Iván regényét, dolgozhatok nyugiban délután, kimozdulni legfeljebb TSB-ig szükséges csak.

Nem nagy szívfájdalom most ez az itthonmaradás, rosszul aludtam éjjel, nagyon fájt a derekam, pedig szorgalmasan jógázom-tornázom minden reggel, de most valahogy semmiféle pozitúra nem volt kényelmes, meggyötörten ébredtem. Más nincs. Valójában jó volna 24 órát fájdalom nélkül végigaludni. Azért megyünk tovább.