Év vége

Miközben egyik napról  a másikra októberi bús, borongósról trópusi időjárásra váltottunk, és miközben csendes, megmásíthatatlan egykedvűséggel úsznak a Dunán lefelé a holttestek, lassan a tanév finisébe fordulunk. 

Azt hiszem, most a legjellemzőbb életérzésem ebben a pillanatban a határtalan fáradtság. Tegnap egy csomó gyereket lezártam, és ahol csak lehetett, gyakoroltam a legfontosabb tanári kompetenciát; az irgalmasságot. A legkedvesebb pillanat az volt, amikor az egyik kilencedikes csoportomból az egyik diák óra végén odaállt mellém, amíg adminisztráltam, és csak annyit mondott, köszönöm. Semmi nyakamba borulás, virágcsokor, csak egyetlen őszinte emberi mondat. Nagy jutalom az ilyesmi. A két hallgató munkáját is tegnap értékeltem, bent voltak mindketten, megbeszéltük a féléves teljesítményüket. Mindketten nagyon örültek, hogy pozitívan értékeltem a munkájukat, és mindkettőjükkel megtaláltuk a fejlesztendő területeket is. Aztán egyikük nemes egyszerűséggel elsírta magát örömében. Megható és hivatalos pillanatokban tehát nem szűkölködött a tegnapi nap. 

Most két napig vizsgáztatok, ami egyrészt mindig jó, mert alapvetően jól felkészült vizsgázókkal szoktunk találkozni, másrészt nagyon fárasztó, és főleg sokat kell ülni, ami ebben a pillanatban nem tölt el nagy örömmel. 

Más nincs. B küzd a fizika kettesért, ezen a héten már írt négy témazárót, de maradt belőlük csütörtökre és péntekre is. Ezek szerint vannak még kollégák, akik képesek osztálynyi dolgozathalmok kijavítására júniusban is. (Kicsit kár, hogy ők pont azok, akik egész évben nem érezték szükségét a javításnak.) Mindegy, mondom B-nek mindig, ezek csak jegyek. Azokon mindig lehet javítani.