Balansz

Ma reggel Adriane azt mondta, legyen ez egy olyan nap, amikor mindig visszatalálok önmagamhoz, úgyhogy miután a reggeli meditációban szabadon engedtem önmagamat önmagam játszóterén, a hangulatingadozásaim jutottak eszembe. Sok oka van ennek, nyilván hormonális háttere is, de az is lehet, hogy ez a hullámzás benne volt már a hinta iránti gyerekkori szeretetemben is. 

Milyen klassz dolog lenne, ezt a gyerekkori repülést összekötni a felnőttkori szabadsággal: elfogadni, hogy a felrepülni az emberi életben sokszor csak úgy lehet, hogy a nehézségi erő miatt vissza kell lendülni a mélybe, de aztán a súlypontunk áthelyezésével megint a magasba hajtjuk magunkat. A hinta olyan, mint a tenger hullámzása, ami olyan, mint a lélegzet, ami olyan mint a lélek maga. Ez a hullámzás az élet: a felfelé törekvés és a lefelé zuhanás elfogadása, és a mindig újabb felemelkedés. Pilinszky is valami ilyesmit mondott. Hogy ez mégiscsak egy röpülés.

Megint utaztam egy kicsit, a nyár is ilyen hullámzó, jövök és megyek, vonatablakokból nézem a tájat,  milyen szép egyébként, szíven üt mindig, hazaérek, olvasok, és dolgozom, aztán megint elindulok valahová. Szeretek utazni persze, jólesik találkozni és együtt lenni, és jólesik itthon is. Szép ennek a nyárnak a ritmusa, az itt lét és a máshol lét, az egyedüllét és a barátkozás, a szerelem. 

Más nincs, Esterházy ma három éve halt meg, nagy űrt hagyott maga után, de közben főleg hálát érzek azért, hogy volt. Kitüntetettek vagyunk mind, akik egy időben éltünk vele és más szellemi nagyságokkal, nekem ez is erőt és reményt ad a sok elvakult, szeretet nélküli ember közt. Közben olvasom Szilasi könyvét (Luther kutyái) és kedvelem. Amennyire idegesített A harmadik híd, ezt a szöveget annyira szeretem. Majd megfejtem, miért.