Nyár

Nem mindig lehet a dolgokat érteni. Nem a jólcsakaszívévellátazember kissé megfakult mondatára gondolok most, hanem arra, hogy a racionalitáshoz olykor nem áll elég ismeret a rendelkezésünkre. Mi miért van, miért történik, nem tudom. Persze mondhatnám, hogy nyár van, és a sztenderd nyári programot hozom mininyaralás-kórház kombinációban, de nem szeretem, hogy ez a sztenderd, sőt.  

Amikor a nyarat terveztem, a kórház nem volt benne a tervekben, és ahogy gyerekkoromban, most sem szeretem a tervektől való súlyos devianciát. Még akkor sem, ha megszokhattam volna már, az utóbbi évek fordulatai messze nem illeszkednek semmiféle tervbe. Ezek szerint lassan tanulok, és gyorsan felejtek.

Nagy szerencse viszont, hogy a jövő heti műtét előtt el tudtunk menni hármasban teraszozni TSB-vel és Mihállyal. A régi, varázslatos hangulatú Terasz Lengyeltótiból átköltözött TSB Tündérliget utcai lakásába, ahol a gyermek marokkói utazása lehetőséget teremtett a közös időtöltésre. Mosolyogva vettük tudomásul, hogy Mihály családja a mai napig értetlenkedik azon, mi a fenét csinál együtt három nő napokig. Nehezen értik meg, hogy épp azért megyünk el együtt valahová, hogy ott aztán ne csináljunk semmit. Azért jól megmosolyogjuk őket, mert nyilván egészen vad fantáziáik lehetnek a mi hármasunkról, és valószínűleg eléggé elcsodálkoznának, ha egy kamerán végignézhetnénk, ahogy heverünk, olvasunk, beszélgetünk és alszunk. Se orgia, se vad buli. Az is igaz persze, hogy a semmittevéshez a fájdalmaimnak is köze volt, nyilván kímélni akartak.
Első nap a Balaton felé mentünk, vásároltunk egy kicsit a fonyódi piacon, beültünk Szilvihez a Mentholba, aki nagyon megölelgetett minket, és kifizetni sem engedte a kávét, aztán lementünk a partra, de a nagy vízen kívül minden idegen és csúnya volt. Milyen jó, hogy legalább a Balaton nem veszítette el mágikus-misztikus jellegét, és mint minden nagy víz, továbbra is megnyugtatja az idegeket. Úszni végül is nem úsztunk, de a lábunkat azért belelógattuk a vízbe. 

Pesten ehhez képest abszolút minimálprogramot toltunk, két este is lementünk a Rómaira, néztük a vizet, sétáltunk, ettünk, megnéztünk egy francia filmet a Fellini kultúrteraszon csütörtök este, de egyébként leginkább csak otthon ültünk és beszélgettünk. Erre volt szüksége mindhármunknak most leginkább, pótolni igyekeztünk az elmúlt évek hiányát. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. 

Más nincs. Igyekszem nem nagyon elkeseredni és nem nagyon szorongani a kórház miatt. Ez hol sikerül, hol nem. Majd nézem a Híd című sorozatot. Szorongásáttétel. És persze olvasom Szilasit, egészen picit Esterházyra emlékeztet, de a jó értelemben, mert ettől otthonos lesz a szöveg. Azt a nagy tanulságot vonom le a könyvből, hogy azért nem hal meg olyan könnyen az ember. Mármint a nem eszik olyan forrón a kását értelemben. Még annyi dolgom van itt. Például meg kell tanulnom franciául.