Privát Ozora 3.0

Nos, a heti jó hír, hogy az idei Privát Ozora is letudva. Le is akartam fényképezni a karszalagom, mert mindig mulattat az AI felirat, de idén túl gyorsan vették le rólam, kénytelen a kedves olvasó elképzelni. (Amúgy nem szép darab, sima fehér, zuhanyozásálló papír, de hát itt a költségvetési források is alacsonyabbak.) 

Elég nagy rutinom van a fesztiválozásban sajna, de az állandó elemek mellett azért mindig más egy kicsit a feeling. Most is volt a szokásos bátorító hülyeség: nekem is volt ilyen műtétem, én is féltem, hiába kis beavatkozás, azért az ördög nem alszik, most kicsit magasabb a vérnyomása, pedig direkt azért beszéltem ennyit, hogy lazuljon el, meg a szülészeteken, nőgyógyászatokon teljes természetességgel folyó szaloncigányozás. A személyzet viszont a három évvel ezelőttihez képest szinte teljesen kicserélődött, gondolom, pár centenarista az örök vizsgálóhelyiségek mezejére költözött, úgyhogy szinte csak fiatal szakemberekkel találkoztam. Ennek persze volt jó és rossz oldala is.

Az egyik fiatal az altatóorvosom volt, nagyon alapos, és nagyon gyanakvó típus. Azt nem tudom, hogy csak alapból voltak rossz tapasztalatai az ötven feletti nőkkel, vagy túl sok House-t nézett (Everybody lies), de elég nehezen sikerült meggyőznöm arról, hogy nincs súlyos máj- vagy vesebetegségem. (Ld. TSB klasszikus sztoriját: Pedagógus? És biztos nem iszik?) Miután meg Gofrival, aki bekísért és velem maradt egy kicsit a para ellen, jól kiveséztük, hogy nincsenek női nőgyógyászok, és ez milyen szar, végül két fiatal női nőgyógyász lett az aznapi MC.

Nagyon érdekes élmény volt egyébként, főleg, mert épp most fejeztem be a Híd című sorozat első évadát, amiben megkedveltem Saga Norén nyomozót, így aztán a rezidens érzelemmentes kommunikációja otthonosan ismerős, sőt szórakoztató volt. (A mellettem fekvő néni nyilván nem sorozatrajongó, ő sírva jött vissza, és csak nagy nehezen sikerült lebeszélni arról, hogy azonnal haza ne menjen, miután a helyi Saga wannabe elmondta neki az összes belsőszerv átfúródásos, hasi feltáró műtétes, súlyos fertőzésben elhalálozós szövegét.) A szakorvos csaj viszont, aki később megvizsgált, valszeg tengerészgyalogos vagy hóhér volt előző életében, de hát mit lehet erre mondani, egyenlő esélyeket a hóhéroknak.

Na mindegy, úgy fest, van egy kis gáz az orvosi egyetemek kommunikációs kurzusaival, de az alaposság, a szakmai protokollhoz való ragaszkodás (három labor, hogy minden protokollnak megfelelő vizsgálat meglegyen, és ettől nagyon helyesen nem is voltak hajlandóak eltekinteni, sőt a kis magyar Saga egyenesen azt mondta a háborgó asszisztensnőnek, hogy ha már évtizedek óta fizetem a társadalombiztosítást, akkor csak megérdemlem, hogy megcsinálják a labort normálisan!) mindhárom fiatal doki esetében abszolút dicséretes volt.

És bár az altatás kissé spórolósra sikerült idén, így közel sem volt olyan jó élmény, mint az előző alkalmakkor (volt valami rémületesen szar bódító gáz, amitől ébredés után jó sokat köhögtem, és talán az altató szer sem az a fincsi hideg, fehér anyag volt, mint régen, mert erős, elhúzódó fejfájás maradt vissza utána éjszakára), a szakmai ellátás, és maga a műtéti beavatkozás is nagyon profi volt, és el kell ismernem, hogy az elbocsátó ultrahang vizsgálatnál a két nő már kifejezetten bátorítóan mosolygott. Lehet, hogy nem csak a tanároknak, de a dokiknak is fájdalmas a reggel?

Az idei fesztivál fontos tanulsága persze megint csak az, hogy jobb, ha az ember nem kerül kórházba, de ha mégis, és ha az embernek olyan szerencséje van, hogy van a városban orvosképzés, akkor egyelőre van remény arra, hogy fiatal és hozzáértő (bár nem feltétlenül jól kommunikáló) dokik kezeibe kerüljön.

Azért, hogy valami igazán jót is mondjak, a best ever ébredést idén abszolváltam: mire kinyitottam a szemem, már BH is itt termett.