Fényévekre

Mindig csend van. Reggel is, este is. Olyan nagy a csend, hogy alig lehet tőle aludni. 

Ma azt mondta egy tanítványom, hogy lakásban azért rossz lakni, mert úgy érzi az ember, be van zárva. Pedig ki lehet menni, ki is megyek minden nap, szóval nem a lakás a baj, hanem a csend. Abba jobban be van zárva az ember, mint egy cellába. Gondolom, azért is lettem tanár, mert nem szeretem a csendet: a beszélgetést szeretem, az emberi hangot. Még írni sem olyan jó, mint beszélgetni.

Persze minden ember más, nem mindenkit visel meg, ha nincs kivel szót váltani, sőt, van, aki kifejezetten élvezi, hogy nyugta van, nem szólnak hozzá. Nem tudom, min múlik: a gyerekkoron a személyiségen, vagy valami máson. Anyám tegnap leszúrt, hogy nálam miért van ilyen csend, zenét kellene hallgatnom, nem lehet ezt kibírni. De van, hogy a zene se tesz jót. Pár éve beszélgettem egy fickóval, azt mesélte, sokat van egyedül, és emiatt rengeteg zenét hallgat, meg sokat olvas, de valahogy az volt a benyomásom, neki sem segített ez olyan sokat.

A sorozatnézés kicsit jobb, meg a jóga is, abban mindig beszélnek, de én persze nem mondok semmit, szóval az is elég egyoldalú dolog. Mostanra elég biztos lettem benne, hogy nem születtem csendre. Tartós csendre mármint.

Más nincs, izzadok és dolgozom. Néha csak nézek magam elé. Jó lesz elutazni egy kicsit ebből a nagy csendességből, ahol fényévekre vagyok mindentől.