Szabadság

Ma reggel Gofri jóvoltából egy nagyon szép Jovanotti számot hallgattam a szabadságról, és eléggé szíven ütött, mennyire szeretnék szabad ember lenni. Biztos azért, mert ha szabad az ember, akkor megelégszik a jelennel, míg a kötöttségek a jelent gyakran teszik szinte elviselhetetlenné, az ember pedig valami ködös jövőben kénytelen reménykedni, amiről ma már eléggé lehet tudni, hogy nincs. Aki nem szabad, az óhatatlanul boldogtalan.

Én sajnos mindig is csak mérsékelten voltam szabad ember, így alakult az életem, amin tudtam, javítottam, de sok dolog nem rajtam múlt és múlik, még akkor sem, ha hajlamos vagyok azt gondolni, minden szar dologért én vagyok a felelős. De valójában nyilván nem. Lehetne itt persze hivatkozni a csudálatos önsegélyező könyvek garmadára, hogy akkor is limonádé, meg girlpower ésatöbbi, de egy pici segítség, a környezet nagyobb szabadságfoka igenis számít. Az a feltevésem, hogy egy nyomorult, elnyomott társadalomban több a boldogtalan ember. (Bár a boldogtalanság és boldogság mértéke rengeteg dologtól függ, talán még a genetikától is, de ebben nem vagyok egészen biztos.)

Azt gondolom, Magyarországon, mint ahogy a világon mára már sehol, nincs jövő, de mivel szabadság sincs, amiben a jelent meg lehetne élni. Hivatalnokként, talpnyalóként, szorongó értelmiségiként lehet élni, önsorsrontó váteszként, megnyomorított kisemberként is, emberként... hát alig-alig. Csak aki valahogy talál kibúvót, egy békés, rejtett zsebet: hivatást, művészetet, szerelmet, családot, az olykor elcsíp némi szabad jelent.

Hogy milyen mélyre leszivárgott az önkény és a gyűlölet a mindennapjainkba, azt a diákok szorongásából látom igazán. Tegnap ismerkedési nap volt az osztályomban, ahol utolsó momentumként arra kérték a foglalkozás vezetői a gyerekeket, fogalmazzák meg, mit várnak az új iskolától. Elég sokan azt kérték, ne közösítsék őket ki. Szívszorító arra gondolni, 14-15 évesen már micsoda sebeket hordoznak magukban ezek a gyerekek. Csak azt remélem, sikerül jó közösséget teremteni számukra, amiben biztonságban érzik majd magukat. A rendszer olyan, amilyen, a körülmények szoros gúzsba kötik őket, de a biztonságos közösség és a megismerés öröme talán mégis járható út lesz a szabadság felé.

Sajnos a tegnapi nap sok szomorúsága mellett szeretett könyves közösségi oldalam antidemokratikus mélybe zuhanása talán az utolsó előtti csepp volt a pohárban. Elment a kedvem ettől az országtól, ettől a nyomorult élettől.
Este TSB-vel és Mihállyal, akik mindketten szerető kapcsolatukba menekülnek a világ elől, arról beszélgettünk, vajon mikor esik végleg szét ez az egész oktatási rendszer. A volt iskolámban elég sok tanár felmondott, de ezt hallom szinte mindenhonnan: az iskolák egymás tanárait kezdik levadászni. Mindeközben a gyerekemnek heti 36 tanórája van. Vagy 38. Elmebetegek, akik ezeket az óraszámokat kitalálták. Vagy elképzelhetetlenül gonoszak. Remélem, a pokolban végzik.

Szabadságra vágyom, mert nem akarok egy nem létező jövőben reménykedni. Most akarok élni. Egy ideje azon gondolkodom, mi legyen az új rádióműsor témája. Lehet, hogy a szabadság most jó téma. Talán az egyetlen dolog, amiben még bízni lehet, az az emberek szabadságvágya.