Tervek

Augusztus lett, de nem rinyálunk, lesz ez még majd szeptember is. Sőt, a gyengébb idegzetűek most csukják be a szemüket, január is. Ettől függetlenül, maradjunk az augusztusnál.

Az új hónapra terveim vannak. Ez egy születési rendellenesség, de nézzük el nekem, mert értem én, hogy kárpedíem, meg a jelenben kell, meg a jövőről semmit, de én azért tervezek, különben az idő elfolyik az ujjaim közt. (Mi baj az elfolyással, kérdezhetnék nagyrabecsült barátaim, én meg mondanám, hogy baj tulajdonképpen nincs, csak a határidős munkák nem folyadékbarátok.)

Szóval az augusztusba elég sok dolgot sikerült beterveznem, főleg munkailag, de azért lesz édes semmittevés is (=sorozatnézés, olvasás), meg lesz utazás és barátkozás is (kedves Miskolc, kedves Pestiális város, kedves Varsó), és némi doktorosdi sajnos, amit egyébként tök szívesen kihagytam volna a tervezésből, de nem lehet. Szakmai fejlesztési tervem is van, idén nyáron egy szülői email hatására az Asperger-szindrómával kapcsolatban képzem magam tovább.

Mindezen színes programok mellé azonban (Kedves testnaplóm!) felvettem a listára az élhető test megteremtését is. Ez napi sok tornát jelent, egyelőre nagyon óvatosan, a belső szervek integritásának szem előtt tartásával, de kérlelhetetlen rendszerességgel. Majd beállítok egy emlékeztetőt, bár a fájdalom elég jó emlékeztető önmagában is.

Más. A világ egy elcseszett hely. Civilizációnk bolygóméretű haldoklásához az ország gyors szellemi leépülése, és a közoktatás végstádiumú vergődése kellemes, apokaliptikus összhangot teremt. Az is mond valamit erről az egészről, hogy az emigráció még a tornánál is gyakrabban jut eszembe. (A létfájdalom-küszöböm is lejjebb került.)

Emigráció alatt persze nem csak az országból való menekülést értem, hanem azt, hogy már nem sok évig szeretnék tanítani ilyen borzalmas körülmények közt. Maximum négy év. Utána keresek egy olyan munkahelyet, ahol nem gáz, hogy öreg vagyok, nem kell hazacipelnem a stresszt, meg a dolgozatokat, és normálisan megfizetnek. Aztán szépen nyugdíjba megyek, keresek magamnak egy lakótársat (vagy többet), akivel (akikkel) esténként ki lehet ülni a teraszra, lehet nézni a tengert, meg a színes felhőket, és az se baj, ha nem beszéljük egymás nyelvét, mert az ember idős korában már hadd engedje meg magának a csendet is. Inni azért iszunk.