Hogyan nem lett apám nyolcvankettő

A rövid élet titka majdnem olyan érdekes, mint a hosszú életé, mondta talán egyszer egy bölcs ember, de az is lehet, hogy ezt nem mondta senki.

Amikor apám hatvanegy éves korában meghalt, már meglehetősen öregnek láttam, pedig igazából nem volt öreg, talán csak az történt, ebben a hatvanegy évben sokat élt. Gyerekként végigélte a háborút, a kitelepítést Szlovákiából a Tisza mellé, ahonnan a háború alatt visszaszöktek a szülőföldre, majd újra menniük kellett. Akkor már nincstelenként. Sok volt a gyerek, és a vagyon, ha volt is valami odaát, ott maradt, úgyhogy mindig éhesek voltak, és gyakran betegek is. 

Apám egy korábban meghalt gyerek nevét kapta, második fiúként mégis a nagyapámét. Úgy tűnik, még azt sem engedhették meg maguknak, hogy egy nevet veszni hagyjanak. Aztán egyszer csak apám beteg lett, az emlékezet erről nem őrzött meg semmit, csak Isten kezének nyomát a vékonyra sorvadt bal felkaron, amivel kicsi gyerekként egy pillanatra apámat a szívéhez szorította. Végül életben maradt, és csak sok évvel később, mielőtt végleg visszatért oda, ahonnan küldték, derült ki egy szívműtét alkalmával, hogy a szívét gyerekszívként tartotta meg a Teremtő.

Apám minden testvére közül a legokosabb volt, és szép is, bár alig múlt harminc, amikor a haja hófehérré változott. Feltűnő jelenség volt, senkivel össze nem téveszthető a városban. 

A család csillagzata nem volt szerencsés, nagyapám sosem barátkozott meg az új élettel, nagyanyám talán sosem tanult meg magyarul írni. (Vagy sehogy sem tudott, ezt ennyi idő után már nem tudom megítélni.) A gyerekek, a két legidősebb fiún kívül, állandó függőségekkel küzdöttek, kivéve az egyik öccsét, aki egy bányabalesetben huszonévesen meghalt. A nyomorúság mintha genetikusan vésődött volna az életekbe, olykor regényes, de többnyire inkább csak szomorú életutak váltakoztak a párkapcsolati erőszak, az alkohol és az állandó kiszolgáltatottság mentén. 

Tanulni nem volt mód egyik gyerek számára sem, ami iskolát kijártak, mind a maguk erejéből, munka mellett tették. Apám csodálatos intelligenciája és szorgalma egészen a technikusi vizsgáig vitte, de az adottságok ezen messze túlmutattak. Pénzt is korrepetálássel keresett sokszor. Amit a matematika szeretetéből magaménak tudok, az mind valahogyan általa indult, akárcsak a természettudományok iránti tiszteletem. 

Felnőttként főleg csak dolgozott. Anyám rettegése visszatartotta az alkoholizmustól, viszont nem tartotta vissza a munkától. A bánya mellett mindig volt másodállása, építkezéseken, autószerelő műhelyben, és még ki tudja hol nem, dolgozott. Baloldali ember volt, de a pártkarrier nem érdekelte, az üres szólamokkal nem tudott mit kezdeni. Aztán amikor piszkálni kezdték, nem tudom miért, talán mert megbomlaszthatatlan volt az erkölcsi érzéke, állandó éjszakásnak kérte magát, pedig akkor már túl volt két infarktuson. 

A bányából ötvenpár évesen nyugdíjazták, de ha jól emlékszem, két hétig bírta otthon, addigra pont tizennégyszer takarított ki mindent, és szerelte meg az összes ajtót, csapot, meg amit ért. Az egész család fellélegzett, amikor kiderült, anyám öccse felveszi a cégéhez valami számítógépes embernek. Ha most születne újjá, tuti programozó lenne.

Az egészsége az első szívroham után már nem volt a régi, de pár hónap ijedtség után újra dohányzott, és újra dolgozott. Nem tudott másképp élni, csak ilyen nagy odaadással, ezért sokáig haragudtam rá, fiatalon inkább hittem abban, hogy ha a halál kijátszható, akkor kötelességünk kijátszani. Ma már egyiket sem hiszem. 

Így visszagondolva az utolsó évekre, azt hiszem, tudta, hogy nem sok idő van hátra, és valahogy nem tetszett ez neki. Talán ezért is egyezett bele a műtétbe, ami nagyjából másfél évvel hosszabbította meg az életét. Aztán egy januári reggelen megborotválkozott, felöltözött, és az előszobában összeesett. A temetésén szikrázó napsütésben álltunk a sírja mellett. Örült az Isten, hogy visszakapta. 

Hát így nem lett apám tegnap nyolcvankét éves.