Nem mintha

Minden őrülete ellenére is kedves és gyengéd a szeptember. Vagy persze nem az, hiszen minden gyengédséget magának köszönhet az ember, ahogy minden bántást is, szóval mindennek aligha van köze a szeptemberhez. Erre a bölcs következtetésre jutottam a ma reggeli meditációban, amikor is Adriene nemes egyszerűséggel azt mantrázta: Én vagyok a szeretet.

Tanulságos korán felkelni, és elgondolkodni a hideg hajnalban a világon, még mielőtt tele lesz az ember feje zajjal. Ilyenkor minden egyszerűbb. Mert alighanem igaza van ennek a kedves, kutyás nőnek: a lét, minden idegesítő sallangjával együtt is, valójában leginkább arról szól, hogy meg tudjuk-e élni magunkban a szeretetet. Azt hiszem, többnyire nem, mert kintről várunk valamit, aminek valójában odabent kell virágoznia. És persze nem önzésből kell, hogy legyen bennünk szeretet önmagunk iránt, hanem épp a többiek iránt érzett tiszteletből. 

A meditáció egyébként nem megy jól, túl öntudatos vagyok, de majd több időt szánok erre, akkor biztosan jobb lesz. Vagy ha nem, akkor azt fogadom el, hogy ez nekem nehéz. Az ember mindig keresi az útját, mintha nem azon járna.

Más nincs. Ma még hétvége van, és sok a munka, de legalább süt a nap.